„Ez az előadás színészi életem legszemélyesebb fejezete lett. Nem a szerző és a színész kapcsolata ez. Hiányzik közülünk az írott alak. Örkény történeteiből és szavaiból, sorsából és szelleméből saját életem kérdéseire kapok választ. Ettől a szövegtől, azaz Örkény Istvántól kaptam a színészi munkám legeredetibb sikerét. Bizonyos, hogy ebben övé a nagyobb rész.
(Mácsai Pál)
Számtalan helyen voltak már együtt, Örkény és Mácsai, vidéken és külföldön egyaránt. Láthatták és hallhatták őket többek között Amsterdam, Bécs, Berlin, Chicago, Frankfurt, Helsinki, London, München, New York, Oslo, Párizs, Pozsony, Prága, Róma, Stockholm, Stuttgart, Toronto, Washington magyarul értő nézői, a Magyar Televízió pedig 1999-ben felvételről sugározta az előadóestet, amely egyébként hangoskönyv-formában is megjelent. (Kossuth Kiadó és a Mojzer Kiadó gondozásában)
"Mácsai olykor föláll a székről, közelebb lép hozzánk, a tekintetünket keresi, szeme cinkosan villan. A gondolatsorok végén megáll, eltűnődik, amíg kicseng a tanulság. A hétköznapi evidenciák bölcseletével bizonyítja, hogy a polgári tisztánlátással, hősies pózok nélkül sem akármilyen kaland végigélni egy olyan makulátlan életet, amilyen az Örkény Istváné volt.” (Koltai Tamás)
A 400. előadás alkalmából készített az Örkény Színházban egy interjút Mácsai Pállal, az est előadójával.
Honnan ered Örkény István iránti érdeklődésed, rajongásod?
Középiskolás koromban ő volt az egyik élő klasszikus, vagy „kortárs nagy író”, akit egy fontos dolog különböztetett meg a többi nagy öregtől. Az, hogy olvastuk. Mert értettük, vagy érteni véltük, mindenesetre valamit éreztünk, ami helyettünk lett kimondva. A hang, a humora, az optika, amelyen keresztül a saját élményeinkre láttunk. Kitekert kor volt, ostobaság és hülyeség körülöttünk, semmi nem az, ami: valahogy éreztük, hogy Örkény a rendszer? világ? környezet? metafizikai abszurditását fogalmazza meg. Később, jóval a kamaszkor élményei után egyszer csak rendeztem két darabját, és érteni véltem akkor, is, miről beszél, kézre állt nekem a szöveg. Sikeres előadások voltak, ezért én kaptam felkérést, hogy a válogatott levelezését tartalmazó kötet könyvbemutatóját rendezzem meg. Itt leveleiből olvastunk fel, és fel kellett, hogy tűnjön, hogy a közönség roppant élénken, színházilag reagál, nem pedig olvasóként, ahogy ez már könyvbemutatókon történni szokott. Ez hozta az ötletet, hogy állítsak össze valami est-félét Örkény személyes, vagy egyes szám első személyű szövegeiből. Ahol maga az író a hős, és az élete a cselekmény. Ez lett az Azt meséld el, Pista! Ennek tizenegy, lassan tizenkét éve, azóta nem rendeztem Örkényt, de megalakítottuk az Örkény Színházat. Ez már életre szóló, személyes viszony. Hozzá kell tennem, hogy Örkényt nem más nagy írók ellenében vagy helyett szeretem, a rajongás szót is pontatlannak érzem. Esetemben inkább az irodalom, vagy a magyar irodalom iránti elfogultságról van szó. Most például a Nyugat irodalmából csinálunk előadást.
Volt valamiféle személyes élményed Örkénnyel kapcsolatban?
Nem volt, nem ismertem őt. Egyszer láttam, a Pesti Színházban, a Pisti a vérzivatarban előadásán, 1978-ban.
Melyek a legkedvesebb élményeid az előadással kapcsolatban?
A legfontosabb, hogy minden körülmények között megszólal a szöveg, minden közönség érti, kis vidéki könyvtárak közönsége, nagyobb városi színháztermeké, külföldi magyaroké, iskoláké, nyári szabadtéri színpadoké - generációktól és élettapasztalattól, életélményektől függetlenül. Ez ennek a szövegnek a páratlan értéke, tudása. Ez a szöveg a kollektív emlékezetünkhöz szól, arra épít, és azt építi tovább. Biztos, hogy ez nem az én személyes érdemem, hanem a szövegé. Ez nem szerénykedés, ez tény. Az én szerepem annyi, hogy megtaláltam a műfajt. Nagyon régi, egyenesen ősi drámai gesztus: a mesélés.
Milyen változásokon ment át az előadás a tizenegy év során – változott-e a szöveg, az előadásmód, a viszonyulásod a szöveghez? Tizenegy év alatt te is változtál – ez a változás megmutatkozott az előadásban is?
Nem változott semmi, kicsit rövidült a szöveg. Kétszer egy óra helyett kétszer ötvenöt perc. Ez nem véletlen: ennyit, úgy tíz százalékot romlott a közönség koncentrációs képessége tíz év alatt. Ami az én előadásomat illeti, legfeljebb tudattalanul, titokban változott, szándékosan nem. Tetten érem, hogy hangsúlyok itt-ott eltolódnak, mindössze ennyi. Ahogy változom, ahogy megy az idő, finoman
átéleződik az ember optikája, és ez az előadásokban is megjelenik.
Szerinted mi az az erő, ami ennyi évig élteti ezt az előadást?
Hogy mi az erő, azt nem tudom – de nekem természetesen nagyon sokat jelent. Tíz évig, magamon érzett fáradás nélkül játszani egy szerepet – hiszen ez egy szerep végül is – nagy élmény, és nyilván egyedi széria az ember életében. Abban erősít meg, vagy abban a meggyőződésben tart meg, hogy a színházi élményhez nem kell mindenáron nagy apparátus - csak jó szöveg kell, és a színész. Végül is ugyanezt csináljuk az Örkény Színházban. Nagyon kicsi, ügyetlen épület, semmi esély színpadi cécókra. És azt tudom mondani, hogy nyilván az egészbe nem vágtam volna bele, ha nem lett volna ez az est, és körülötte az élmények.
És meddig lehet még folytatni, illetve meddig akarod még folytatni?
Folytatni addig szeretném, amíg meg nem unom, illetve amíg kíváncsiak rá. Egyedi élményem ez is: ebben az előadásban csöppet sem fáradok el. Más szerepeknél a színész energiát ad a szövegnek, életre kelti, úgymond. Mintha evezne, könnyebben sikló hajóban vagy lomhábban, de saját erejével hozza mozgásba. Itt nem ez történik: felülök ennek a szövegnek a tetejére, és levisz engem a célig, talán kormányoznom kell itt-ott, de valójában szemlélődöm ebben a történetben, és utazom.
