Ida Prather volt az anyakönyvi neve. Tizenéves korától templomi kórusokban kezdett énekelni, ezen kívül vándortársulatokkal lépett fel színészként és énekesként. A huszadik század tízes években férjhez ment egyik színész-énekes társához, Adler Coxhoz.
A húszas évek elején Jelly Roll Morton virtuóz jazz-zongoristával társult, s néhány éven át együtt léptek fel. Munkakapcsolatuknak 1923-ban szakadt vége, amikor Ida Cox a Paramount lemezkiadóhoz szerződött. Hat évig maradt ennél a lemeztársaságnál a cég nem túl nagy számú színes bőrű előadói egyikeként. Összesen 78 felvétel készült vele az évtized végéig. Lemezeinek egy részét más kiadóknál Velma Bradley, Katie Lewis, Julia Powers vagy Jane Smith néven jelentették meg - ennek oka nem derült ki életrajzaiból. A század második évtizede volt pályájának legerősebb, legtermékenyebb időszaka.
A harmincas években szinte teljesen eltűnt a stúdiókból, alig készített lemezeket, fellépéseit ugyanakkor folytatta. Az évtized végén koncertezett többek között a világhírű Carnegie Hallban az idősebb John Hammond, a CBS producerének szervezésében.
A negyvenes években ismét kitűnő jazz-zenészekkel koncertezett, többek között Fletcher Hendersonnal és Lionel Hamptonnal énekelt. A Vocalion Records és az Okeh jelentette meg nem túlságosan nagyszámú lemezét. Fellépett többek között Roy Eldrige, Sammy Price, Milt Hinton és Jo Jones zenekarával.
Az énekesnőt 1944-ben szélütés érte, és egészen az ötvenes évek végéig visszavonultan élt. Az élet nem lett volna igazságos, ha nem adta volna meg számára az utolsó nagy visszatérés örömét. Coleman Hawkinsszal 1961-ben elkészítette utolsó lemezét. Abban az évben több albuma is megjelent, például a Wild Woman Don,t Have The Blues, a Blues for Rampart Street és a The Moanin Groanin Blues.
Ezután ismét visszavonult, s már nem adott hírt magáról, leányával élt egészen haláláig.
Nevezetes dalai közül mindenképpen kiemelést érdemel a Death Letter Blues, a Monkey Man Blues, a Coffin Blues, a Mean Papa Turn Your Key és a Graceyard Dream Blues.
A kiadók szerencsére nem hagyták teljesen elveszni a feledés homályában a blues egyik korai királynőjét: a kilencvenes évektől kezdve megjelentek (illetve újra megjelentek) 1923-ban és 1939-40-ben készült felvételei.
