Tanulmányait, megszólalásait ismerve úgy vélem, leszögezhető, hogy a jelenlegi legnagyobb ellenzéki pártot nem tekinti korszerű konzervatív pártnak.

Nemcsak, hogy korszerűnek nem tartom a Fideszt, de konzervatívnak sem, méghozzá semmilyen értelemben sem. A konzervativizmus ugyanis mindenekelőtt egyfajta attitűd, szemlélet, magatartásforma, politikai stílus, aminek a lényege, hogy mindenféle radikalizmust, erőszakos módszerrel történő gyökeres változtatást ellenez. Ezzel szemben a mérsékelt politizálásnak, a fontolva haladásnak, a szerves fejlődésnek a híve. Az a politikai eszköztár, amit az Orbán vezette Fidesz tulajdonképpen 2002 óta, vagyis az elvesztett választások óta alkalmaz, szerintem teljesen ellentétes a konzervatív attitűddel.

Tehát a stílus. De gondolom, ide sorolható az általa képviselt tőkeellenesség, populizmus is.

Természetesen. Vannak olyan hagyományosan konzervatívnak vagy jobboldalinak tartott értékek, amelyekre hivatkozik ugyan a Fidesz – ide sorolható a nemzeti érzés kultusza vagy a vallásos érzület, a család gyakori emlegetése –, de ezen tradicionális értékek mellett egy csomó olyan dolgot fogalmaz meg, amelyek ellentétesek mindenfajta konzervativizmussal. Ilyen például a tőke-, a piac-, az elit-, az idegenellenesség, az a paternalista államfölfogás, amelyet a Fidesz sugároz a gondoskodó államról. Különösen ellentétes ez a konzervativizmus legutóbbi sikeres formáival, a reagani, thacheri neokonzervativizmussal.

Mi az oka, hogy a Fidesz kisajátíthatta az imént felsorolt konzervatív értékeket? Csak nem az, hogy Magyarországon korábban sem volt ezen értékeket színvonalasan közvetítő párt?

Érdemes tisztázni, hogy a Fidesz általában a jobboldali politikát sajátította ki, illetve uralja a jobboldali politikai térfelet. Ugye a magyar jobboldalnak a folytonossága a szovjet uralommal és a kommunista hatalomátvétellel megszakadt. A magyar jobboldaliság ezt követően konzerválódott, és a negyvenes évek második felétől nem esett át azon a korszerűsödésen, liberalizálódáson, a kereszténydemokráciát illetően a laicizálódáson, amin a nyugat-európai konzervativizmus, jobboldal, kereszténydemokrácia, keresztényszocializmus átesett. Antall József volt az, aki megpróbálta a hazai konzervatív és jobboldali hagyományokat ötvözni azzal a modern liberális konzervativizmussal, amivé időközben Nyugat-Európában a jobboldal fejlődött. Ezt a törekvést először Csurka István próbálta megkontrázni nem túl nagy sikerrel, aztán pedig Orbán Viktor volt az, aki kisajátította és elfoglalta Antall halála után ezt az ígéretesnek tűnő magyar jobboldali nekilendülést vagy fejlődést, és hát a jobboldaliságnak a rosszabbik arcát mutatja föl. A magyar jobboldali közönségnek a rossz beidegződéseit, érzelmeit élesztette újra, ezeket lovagolta meg, és vitte el a jobboldaliságot a populizmusba meg a politikai fundamentalizmusba, amelyek az igazi veszélyt jelentik.

Lehet mondani, hogy Antall József és az általa vezetett MDF, melynek ön is tagja és képviselője volt, áldozatául esett a rendszerváltásnak?

Igen, ebben nyilván nagy szerepe volt annak, hogy a rendszerváltoztató kormány jobboldali volt, és a változtatások összes terhe a nyakába szakadt a húsz százalékos reáljövedelem csökkenéstől kezdve a demokratikus intézményrendszer kiépítéséig. Mindezt a társadalom jelentős része a régi jó világ összeomlásaként élte meg. Nem véletlenül mondta Antall már a kabinetalakítás előtt, hogy „kamikáze kormány”-t alakít, és aki az első választást nyeri, az a következőt biztosan elveszíti. Abban, hogy Orbán válhatott a jobboldal vezérévé, Antall József halála is közrejátszhatott, mivel az egyébként is vesztes jobboldal nagy formátumú vezető nélkül maradt. Orbán ebben a helyzetben radikális alapokra téve a jobboldalt végül is győzni tudott 1998-ban. Az igazi probléma a 2002-es választások két fordulója között történt, egyrészt a vesztésre álló miniszterelnök TF-en tartott radikális hangütésével, másrészt az elhíresült Dísz téri beszéddel, amikor Orbán kijelentette, hogy „a haza nem lehet ellenzékben”. A 2006-os vereség aztán végképp eszkalálta a helyzetet.

A jelenlegi MDF képviseli azokat a konzervatív értékeket, amelyeket ön korábban felsorolt? Kérdezem ezt azért is, mert a radikális jobboldalon a szocialisták fiókpártjának vagy egyik frakciójának tartják a fórumot.

Nem kétséges, hogy ha az MDF által megfogalmazott célokat, retorikát, kommunikációt vesszük figyelembe, akkor – különösen a Fideszhez képest – egyértelműen a korszerű, antalli konzervativizmus örököse lehet a párt. Azok a vádak, amelyeket az imént említett, abba a kategóriába sorolhatók, melyek arról szólnak, hogy a most hatalmon lévők csalással és hazugsággal nyertek; ezeket nem lehet komolyan venni.
A probléma az az MDF-el, hogy hajszálon múlt a parlamentbe kerülésük, így rendkívül törékeny a képviseletük az Országgyűlésben, ezért számukra továbbra is az életben maradás a legfőbb tét. Kormányképes alternatívává belátható ideig nem válhat a párt, legalábbis addig semmiképpen, amíg Orbán uralja a jobboldalt.

Antall után nem akadt olyan meghatározó személyiség az MDF-ben, aki az említett konzervatív értékeket hitelesen képviselhette volna? A népszerűségi mutatók szerint előkelő helyen álló Dávid Ibolya ilyen személyiség?

Egyrészt a népszerűségi pontok nem válthatók szavazatokra, mert ez az index a mindkét tábor által adott rokonszenv-pontokból gyűlik össze, és a kevésbé ellenszenves másik oldalhoz tartozó politikusokat az ellentábor szimpátia-pontokkal jutalmazza, ahogy például Szili Katalint jutalmazzák mostanában. Dávid népszerűsége arra volt elég, hogy bevigye a pártját a parlamentbe.
Másrészt Antall József a rendszerváltozás óta eltelt időszak legkiemelkedőbb politikusa és államférfia volt. Két nagy kaliberű politikus tűnt még föl utána a magyar közéletben: Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc. Orbán kezdetben az antalli politika folytatójának és korszerűsítőjének tűnhetett, de más irányba ment el, és politikájának ma már nincs köze az antalli hagyományokhoz.

Lehet a mostani MDF a mérleg nyelve a 2010-es választások után? Egyáltalán, a magyar társadalom fogadóképes ma a fórum által képviselt értékekre?

A politikai közeg rendkívül kedvezőtlen a mérleg nyelve szerephez, hiszen látható, hogy pártok versenye helyett pártok háborúja zajlik a mai közéletben. Ebben a hiszterizált légkörben egy olyasfajta technikai szerep, mint amilyet a mérleg nyelve pártszerep megkíván, nem képzelhető el. Az Orbán-féle radikális, populista, fundamentalista irányzattal az MDF eleve kizárja az együttműködést, a másik oldalra történő átállást meg valószínűleg a párt törzstagsága nem támogatná. 2006-ban, amikor semmiféle valós tétje nem volt a Fidesz koalíciós ajánlatának a két választási forduló között, akkor is iszonyatos nyomás nehezedett az MDF képviselő-jelöltjeire annak érdekében, hogy lépjenek vissza a fideszes jelöltek javára, és valami fantasztikus erőfeszítések árán sikerült csak egyben tartani a pártot és a frakciót. Ekkora politikai nyomás egy hasonló helyzetben 2010-ben is borzasztó dilemma elé állítaná a párt vezetését.

Mi lehet a magyarázata annak, hogy amikor emberek tömegei fordulnak el a politikától a hiszterizált légkör, a radikális hangütés, az utcai harcok miatt, a választók 3-4 százalékánál többen mégsem fogékonyak a „normális Magyarország” programra, a higgadt politizálásra.

Őszintén szólva nem igazán tudom a választ. Talán a tömegeket annyira magával ragadja a két nagy párt küzdelme, hogy képtelenek túllépni korábban megszokott pártszimpátiáikon. Az MDF leginkább az egyre nagyobb számban bizonytalanná váló, emiatt passzív választói rétegekből szerezhet magának híveket 2010-ben.

Csak az MDF-ben lehet gondolkodni vagy van realitása egy újsütetű konzervatív pártnak is 2010-ig?

Nem látok rá esélyt. 2002-ben a Centrum Párt sem tudta átlépni a bejutási küszöböt, annak ellenére sem, hogy ismert politikusokat is tagjai között tudó pártok szövetségeként indult a választásokon. Nemcsak az öt százalékos küszöb teszi esélytelenné az esetleges új pártokat, hanem az átlépéséhez szükséges kampánytevékenység mérhetetlenül nagy anyagi áldozata is, melyet a kis pártok nem képesek meghozni.

Kihagyhatatlan kérdés, hogy milyen legyen a viszonya egy modern konzervatív pártnak az egyházakhoz.

A modern demokratikus politika egyik alaptörvénye, hogy az egyház és az állam, az egyház és a politika egymástól elválasztva működik. Értékrend tekintetében természetesen létezik kapcsolat, de olyasfajta intézményes összekapcsolása a kettőnek, amire Orbán és a Fidesz törekszik és amihez az egyházak egy része is partnerré vált, nem szül jó vért a politikában. A legnagyobb probléma, hogy a Fidesz az egész politikát vallási alapra kívánja helyezni, mely szerint a politika a Jó és a Gonosz harca, végső világnézeti küzdelem. Ez borzasztó veszélyes, mert ha valaki tényleg a Gonosznak tekinti a politikai ellenfelét, akkor ezzel azt is kinyilvánítja, hogy vele szemben minden megengedett a Jó ügy érdekében.