Szarajevó újjáéledt

A boszniai szerb haderő - Szerbia hatékony támogatásával - próbálta előbb bevenni, majd csak kiéheztetni, rombolni, s ezen keresztül megadásra kényszeríteni.

A harcos erőfeszítések nyomai máig látszanak. Bár a romok jelentős részét eltakarították, tizenkét év után is van belőlük elég. Kacsalábon forgó palota - a csillogó kék üveggel borított, s a Dnevni Avaz című újság szerkesztőségének, valamint egy luxusszállónak otthont adó épület - mellett árválkodik máig a szarajevói öregek félig szétlőtt otthona. A belváros keleti végén lévő, gyönyörű mór stílusú régi városháza és Nemzeti Könyvtár ablakai, ajtói bedeszkázva, téglái számos belövés nyomán szomorúan porlanak. A parlament épületéről sem sikerült még eltüntetni a belövések nyomait.

Aki pedig végigmegy a Szarajevó egyik legfőbb - máig Tito marsall nevét viselő - útvonalán, az sűrűn lép különös, a szürke járdába ágyazott vörös foltokra, szabálytalan alakú pöttyökre. Betonból öntötték őket, a szétfröccsenő vér képzetét keltik, s azoknak az emlékét idézik fel, akiket repeszgránát vagy akna találata ölt meg.

Miután rohammal nem sikerült bevenni az ezer-ezerötszáz méter magas hegyek közti katlanba szorult várost - a védők a szűk utcákban a tankoszlopok elejét és végét kilőtték, a mozdulni sem tudó páncélosokból kiugrálókat pedig egyenként vadászták le -, a szerbek megpróbálták teljes blokáddal, kiéheztetéssel térdre kényszeríteni Szarajevót. Mivel ez nem ment - francia katonák uralták a repülőteret, s folyamatosan érkeztek az élelmiszert, egyéb utánpótlást szállító gépek -, kezdetét vette a tüzérségi terror.

Szarajevó olyan volt, mint egy lőtér - gyakorlatilag védtelen. A körülötte magasodó hegyekből szabadon lehetett rá tüzelni, s meg is kapta a magáét: becslések szerint naponta átlagosan 329 akna érte el, de például 1993. július 22-én 3777. 1993 szeptemberére 35 ezer épülete semmisült meg, s gyakorlatilag nem maradt olyan, amelyet ne ért volna valamilyen kár.

Az ostrom alatt több mint 12 ezer ember halt meg, 50 ezren szenvedtek sérülést - az áldozatok 85 százaléka polgári személy - s ami talán a leghátborzongatóbb: egy olyan városban, amely elvben élte a maga életét. Nem volt benne ellenség, nem voltak utcai harcok, csak éppen nem lehetett kimenni nyugodtan az utcára.

Aki mégis megtette, ráfizetett: 1993 június 1-jén egy futballmeccs nézői közül 15-öt megölt, s nyolcvanat megsebesített egy aknatámadás. Voltak még hasonló esetek, majd bekövetkezett a legszörnyűbb: 1994. február 5-én a város szívében, legforgalmasabb részén lévő piacon egy gondosan célzott akna 68 embert (árust, vásárlót, járókelőt) megölt, 200-at pedig megsebesített.
Szarajevó ennek ellenére feltámadt, s ma talán Európa egyik legérdekesebb városa. Nincs még egy hely, ahol keresztény Nyugat és mohamedán Kelet ilyen közelről, s egyenrangúan érintkezne egymással.

A várost kelet-nyugati irányban átszelő Miljacka folyó partján álló, a XIX. század végén emelt paloták Kállay Béni - Bosznia osztrák-magyar kormányzója, egyben a Balkán történelmének első jelentős magyar kutatója - emlékét őrzik. Ezek előtt, a folyó egyik hídjánál - a városban tizenkilenc, a szűken vett centrumban pedig kilenc van belőlük - ölte meg Gavrilo Princip Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörököst.

Pár lépésre a Monarchia nyugodt eleganciáját árasztó rakparttól pedig már keleti nyüzsgés fogadja a látogatót. A bascsarsijában, a muzulmán kereskedő- és iparosnegyedben a vörös dongacserepes, fehér falú földszintes házak szűk utcákat, rövid sikátorokat alkotnak, s csak egy-egy égbe nyúló minarettel kiegészített mecset körül tágul ki valamelyest a tér.

Ezek leghíresebbjét - a nyugat-európai hasonlattal Szarajevó Lorenzo Medicijének nevezett - Gázi Huszef bég építette. A város Mohácsot megjárt, s több mint harminc éven át volt kormányzójának, felvirágoztatójának világtörténelmi méretekben számolt érdemeiből valószínűleg nem sokat von le az, hogy Magyarországon szerzett zsákmányból épített magának gyönyörű emléket. A szultáni családdal is kapcsolatban álló, jó muzulmánként lelkesen adakozó vezér azonban nemcsak templomot, hanem teológiai iskolát, vásárcsarnokot, fürdőt, vendégfogadót és ingyenkonyhát is hagyott a városra.

A mohamedán építőművészet e jeles alkotásai körül pedig ott lüktet egy kis darab Európában rekedt Kelet. A rézművesek utcája, a Kazandzsiluk hangos a fényesen csillogó árujukat nemcsak műhelynek is használt üzleteikben, hanem előttük az utcán is bemutató mesterek kopácsolásától.
Nem messze tőlük aranytól, de még inkább ezüsttől roskadozó kirakatok sora jelzi, hogy az ezüstművesek utcájába ért a látogató. A legszebb, hagyományos filigrán munkáktól a fantáziadús modern ékszerekig minden kapható itt. S hogy a hölgyek számára még nagyobb legyen a csábítás, az ékszerboltoktól egy lépésre a legfinomabb kasmírsálak, kendők tömege kínálja magát.

A Bascsarsija nehezen engedi el a látogatót, aki egy idő után azon kapja magát, hogy már a sokadik kört teszi meg benne, s még nincs kedve otthagyni. S a városnegyed gondoskodik is a benne bolyongóról: kis éttermek, keleti édességeket kínáló cukrászdák segítik a fáradt turistát az erőgyűjtésben.

Az pedig ámulva, jókedvűen nézi ezt a pezsgést, s csak néha hökken meg, komorodik el az arca: akkor, ha egy-egy láb vagy kar nélküli, mankón bicegő, vagy kerekes székben a dolga után járó, jól öltözött, középkorú, netán fiatalabb nőt vagy férfit pillant meg, aki örökre magán viseli a város tragédiájának nyomát.