Ez a nekik adott házi kosztról nem mindig mondható el.

Egy-két évtizeddel ezelőtt, amikor még gyakorlatilag nem, vagy csak nagyon kis mértékben voltak elterjedve a gyári tápok, mindenki avval etette négylábú kedvencét, amivel tudta. Leginkább számukra vásárolt húsfélékkel, s az ebédről megmaradt étellel.

Vidéken még ma is gyakorlat - tisztelet a kivételnek -, hogy az emberi fogyasztásra már nem alkalmas (megromlott, sőt: penészes) ennivalót az állatnak adják, mintegy konyhamalacnak tartván őket. Ebből régen sokszor gond adódott (gyomorrontás, hányás, hasmenés), de nem sokat törődött vele az állat gazdája, mert akkoriban csak a gazdasági haszonállatok egészségét vigyázták (ló, tehén, disznó, baromfi), a kutyát alapvetően házőrzésre használták, a macskát pedig azért, hogy megfogja az egeret, esetleg egyéb rágcsálókat, s nemigen babusgatták őket.
Napjainkra a helyzet alaposan megváltozott: a hasznukért tartott állatok számának jelentős csökkenése, és a kedvtelésből tartott kisállatok számának nagymérvű emelkedése oda vezetett, hogy a tápgyártó cégek jó üzleti lehetőséget láttak abban, hogy számukra gyári eleséget (tápot, konzervet) fejlesszenek ki és gyártsanak.

Az állatkereskedésekben, de a szupermarketekben is hihetetlenül széles már a választék a különböző fajú, fajtájú, korú, nemű, tápláltsági állapotú (kövér, sovány) állatok számára készült tápokban. Már az adott állatfajon belülieknek is több tucatnyi, különféle tápot kínálnak a különböző gyártók. Ember legyen a talpán, aki eligazodik közöttük.

Gyakori kérdés, hogy az adott tápból mennyit kell adni. Erre a választ a csomagolás oldalán található táblázat adja meg, hiszen a különböző tápoknak nemcsak az összetétele, hanem az energiatartalma is különböző, így más mennyiség kell belőle egy kiskutyának mint egy kifejlett példánynak, s természetesen az is döntő, hogy eleve kis növésű, vagy termetes fajtához tartozik a kedvenc. Hogy egy kiválasztott táp mennyire alkalmas, azt nagyon egyszerűen el lehet dönteni. Ha kedvencünk szőre fényes, közérzete jó, aktív, eleven, a bélsár mennyisége pedig minimális és formált, akkor a táp jó. Ha viszont a szőr fénytelen, matt, kedvencünk bordái kilátszanak, a bélsár mennyisége pedig egy elefánt becsületére is válna, nos akkor abban a tápban sok a ballasztanyag, amit kedvencünk nem, vagy csak nehezen tud megemészteni. Így gyakorlatilag a szervezet számára pocsékba megy, vagyis hiába költöttünk rá, kedvencünk fejlődését nemigen segíti elő. Ha ezt tapasztaljuk, mindenképpen váltsunk tápot.

Léteznek olyan speciális tápok is, amelyeket állatkereskedésekben nem, csak állatpatikákban kaphatók, ott is kifejezetten állatorvosi rendelvényre. Ezek az úgynevezett gyógytápok, melyeket az adott szervrendszer megbetegedésének megfelelően állítottak össze. Mivel ezek speciális összetevőket tartalmaznak, és gyártásuk folyamán is különös gondossággal járnak el, áruk jóval borsosabb lehet, mint a hagyományos tápokéi.

A tápokat az állat élettani sajátosságainak megfelelően, és annak minden igényét kielégítve állítják össze, vitaminokkal és nyomelemekkel gazdagítva, így külön kiegészítést nem igényelnek. Természetesen, ha kedvencünk hízelegve sóvárog egy kis házi kosztért, ne fosszuk meg őt ettől az örömtől.