A seattle-i félig fekete, félig indián, balkezes őstehetség egyszerűen fittyet hányt a rock, a blues, a soul és a dzsessz minden addigi szabályára, viszont iskolát sem teremthetett, mert annyira saját belső hangjai irányították, hogy követni őt legfeljebb saját reinkarnációi tudták volna.

Ő találta meg az összeköttetést a kozmikus hangokkal, ő volt az, aki állandóan forgó kaleidoszkópot csinált a körülötte megszólaló zenék morzsáiból, és ő használta ki először tökéletesen a stúdiók, az új technikai vívmányok adta lehetőségeket, anélkül, hogy egy pillanatra is a gépek rabszolgájává vált volna. Sajátos "énekbeszéde", megdöbbentő hangsorai, a sémák széttörésére tett kísérletei annyira újszerűek voltak, hogy még három és fél évtizeddel később sem váltak túlhaladottakká.

Az Electric Ladyland 80 percét ma sem lehet borzongás nélkül végighallgatni, de a woodstocki fesztiválon bemutatott amerikaihimnusz-változata, a Rainbow Bridge című filmben előadott New Rising Sun című dal szomorúan szép üveghangjai, vagy a Band Of Gypsys albumon feldübörgő Machine Gun kataklizmája is méltán teszi őt a modern zene Prometheuszává. Sajnos hamar belerokkant saját géniuszába, és a túlhajszoltság, az önpusztítás 28 évesen sírba vitte.

Hendrix örökségét húsz éven át fosztogatták különböző producerek. Volt miből, hiszen Jimi rengeteg koncertet adott, számtalan buliba beugrott egy kis örömzenélésre, akadtak jócskán rádiófelvételei, és nem került útjába olyan stúdió, ahol ne hagyott volna valami zenei nyomot maga után. Előkerültek olyan próbálkozásai, amelyeket lakásban, néhány barátjával csak maguk szórakoztatására adtak elő. Ezekből mind lemez lett. Még olyan kiadványok is születtek, amelyeknél Hendrix alapjaihoz szerződtettek olyan stúdiózenészeket, akiknek soha semmi közük nem volt a gitároshoz. És természetesen mindenki megírta róla emlékiratait, aki akár csak egyszer is találkozott vele.

A család végül - az apa, az azóta elhunyt Al Hendrix vezetésével - pereskedések sorával a 90-es évek elején kezdte kezébe venni a hagyatékot, és összeállítani azokat a lemezeket, amely tükrözték Hendrix szellemét, elképzeléseit. 1995-ben alakult meg a Dagger Records, amely ugyanilyen szellemben próbálja meg felkutatni Jiminek azokat a felvételeit, amelyek még mindig újabb oldalairól mutatják be korlátlan fantáziáját. Ilyen lemez volt a Morning Symphony, rajta egy 28 perces variációval, amelyen csak Jimi és Buddy Miles dobos játszik, vagy a Baggy,s Rehearsal Sessions, amelyet egy New York-i stúdióban vett fel Jimi a Band Of Gypsyszel, amelyből egyetlen fekete triójának stúdióalbuma lehetett volna, ha nem vesznek idő előtt össze.

Az örökséget gondozó alapítvány, az Experience Hendrix és az MCA Records közös kiadásában jelent meg 2002-ben Blue Wild Angel címmel CD, bakelit- és DVD-változatban Hendrix egyik utolsó nagy koncertje, az 1970. augusztus 30-án tartott Wight-szigeti fellépése. 2005-ben látott napvilágot az 1970. szeptember 6-i, az NSZK-beli Fehmarn-szigeti koncert, amelyről 30 éven át csak a közönség soraiból készült amatőr felvételek léteztek, de kiderült: az egykori szervezők két színpadi mikrofonnal rögzítették az egész bulit.

Idén a Monterey-i Popfesztivál 40. évfordulójára adták ki Jimi legendás koncertjének teljes, DVD-változatát. Bár gitárosok egész sora tekintette már eddig is mesterének Stevie Ray Vaughantól Joe Bonamassáig, a közelmúltban már, ugyancsak DVD-változatban, "gitáriskolák" jelentek meg, amelyeknek alapját a Jimi Hendrix Experience első két albuma, az Are You Experienced? és az Axis: Bold As Love képezi.

Az utóbbi években Seattle városa is lerótta adósságát leghíresebb szülöttjével szemben: itt működik az alapítvány központja, és itt nyílt meg 2000-ben a Hendrix-múzeum, sőt, azóta már mellszobrát is leleplezték abban a középiskolában, ahonnan a 13 éves Jimit kirúgták, mert molesztálta egyik tanárnőjét.