Egy választás, két győzelem, több igazság

Az utóbbi években egyre jobban töredező romániai magyar politikai színtér számára komoly erőpróba volt az uniós voksolás. A fő kérdést az jelentette, hogy a rendszerváltás után először nem egységesen induló magyarok képesek-e annyi támogatót mozgósítani, hogy legalább az egyik tábor jelöltje bekerüljön a brüsszeli törvényhozásba. A válasz már az esti előzetes eredményekből kitűnt: az erdélyi magyarság saját aktivitásának, és persze a románok érdektelenségének köszönhetően jelesre vizsgázott: így mind a nagyváradi püspök, mind pedig az RMDSZ-lista első két helyezettje utazhat Belgiumba.

Az erdélyiek fellélegezhetnek, Tőkés és Markó pedig vidáman folytathatja a nehézsúlyú politikai öklözést, sőt Orbán is elégedetten dőlhet hátra. A vasárnapi voksolás ugyanakkor némi töprengésre is okot ad, hiszen a puszta számadatokon túl kiderült még néhány igazság. Az első és legfontosabb az, hogy a megosztottságtól való félelem jogos, ám egy negatív kampányban ismétlőpuskaként használva visszafelé sül el. Markó határozottan állította néhány napja (mind a sajtóban, mind egy témában cikket író kollégának telefonon), hogy Tőkésnek semmi esélye sincs. Mi több, Tőkés veszélyes, Tőkés a magyarság esélyeit nullázza.

Hát nem. Ebben a formában ez a megállapítás nem bizonyult igaznak. Frunda György és Sógor Csaba beverekedte magát az Európai Parlamentbe. Más kérdés, hogyha sikerül Tőkésnek és az RMDSZ-nek még a nyáron dűlőre jutnia egy közös listában, akkor most esetleg nem három, hanem négy képviselője lenne a romániai magyarságnak. Persze semmiképpen sem hat, amit Markó utólag-feddőleg emleget.

Tőkés és stábja tehát ünnepel, ami rendjén való, hisz egyetlen független jelöltként, komoly pártszervezet nélkül teljesítette a bejutási limitet. Az önfeledt fiesztázás után viszont szembe kell nekik is nézniük a ténnyel: a sokat és gyakran érthető módon kritizált RMDSZ még mindig komoly politikai erő, még mindig vele (és egyelőre csak vele) kell számolni a választások során. A tanulság fordítottan is igaz: Markó Béláéknak tudatosítaniuk kell magukban, hogy bizony nem egyöntetűen támogatják őket az erdélyi magyarok, és hogy a választók az „egyetlen lehetséges út” helyett a hitelesség és sokszínűség hívei.

Szabad-e klikkesedni kisebbségben?

Ez az alapkonfliktus már akkor jelentkezett, amikor először lehetőség nyílt a hajdani állampárt romjai felett új formációkat létrehozni. Régi magyar átok szerint rögvest kitört a disputa, hogy az RMDSZ milyen irányvonalat képviseljen, hogyan és hol helyezkedjen el a román politikai porondon. Legyen szociáldemokrata, keresztény-konzervatív, vagy nemzeti liberális? A vidék, vagy a város lakosságát képviselje? Alkupolitikát vagy radikális érdekérvényesítést folytasson? A létrejövő párt ezért erősen vegyesfelvágott lett, helyet kapott benne boldog-boldogtalan.

A közös lónak azonban hamar túros lett a háta, és ahogy az várható volt, az RMDSZ-nek a mindenkori román kormány körüli bolygómozgása vált vízválasztóvá. A keményebb irányvonalat támogatók vagy kiléptek, vagy kizáratták magukat a szövetségből. Ilyen elégedetlenekből alakult a Szász Jenő-féle Magyar Polgári Szövetség is, ők azonban a párttá válás kezdeti fázisában vannak, egyelőre nem képeznek számottevő erőt. De Tőkés maga is az RMDSZ tiszteletbeli elnökéből lett Markó esküdt ellensége.

Jelenleg úgy tűnik, hogy bár a 6-6,5 százalékos romániai magyarság választási esélyeit minden esetben egy lista, egy párt optimalizálná, az erdélyiek mégis inkább az érdekek, és politikai ízlések külön-külön szervezetben történő megjelenítésére törekednek. Nagy rákfenéje a közös pártnak, hogy egyszerűen nem képes minden irányzatot egyenlő mértékben instrumentalizálni, és az is helytálló felvetés, hogy a demokrácia nem az egypártrendszerről, hanem a vélemények pluralitásáról szól. De azt sajnos hajlamos mindenki elfelejteni, hogy egy fogyatkozó nemzeti kisebbségnek (még ha így is Európa legnagyobb minoritása) egyszerűen a demográfiai tények miatt sokkal szűkebb a játéktere, mint a többségi nemzetnek. Nincs lehetőség a politikai puzzle-ra, az életben maradás ezt nem engedi, és kész.

Lehetséges ugyan, hogy most két magyar formáció is győzni tudott, csakhogy ezúttal uniós – tegyük hozzá, időközi – szavazás volt, ami nem mozgatta meg a szociális gondokkal épp eléggé lekötött román társadalmat. Egy helyhatósági vagy országos választáson sokkal magasabb a részvételi arány, és az összefogás hiánya könnyen visszaüthet, hiszen az RMDSZ is csupán egy-két százalékkal szokta átlépni a bukaresti bejutási küszöböt. Azt meg nem szükséges ecsetelni, hogy milyen végzetes következményekkel járna, ha a magyarság parlamenti képviselet nélkül maradna...

Sikamlós úton Európa felé

Az érem másik oldalát nézve természetes és jogos igénye minden kisebbségi magyarnak, hogy az őket képviselő párt teljes erőbedobással harcoljon jogaikért, érdekeikért. Sajnos megalapozott kifogása az RMDSZ-ben csalódott erdélyieknek, hogy e téren Markó Béláék nemhogy a kőkemény lobbizást, még az egészséges kompromisszumokat sem vállalják fel. Struccpolitikát folytattak többek közt a magyar utcanevek vagy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem ügyében is, ami nem meglepő, hiszen kormánypártként sem erőltették ezeket a témákat.

A romániai magyar belpolitika lobogására csak olajat öntenek a budapesti politikai elit tagjai. Gondoljunk Orbán nyílt kampányára Tőkés mellett, vagy az SZDSZ állásfoglalásaira az RMDSZ mellett. A jövőben roppant szerencsétlen lenne, ha az erdélyi magyarság az anyaországi politika törésvonalai menténk osztódna tovább, ugyanolyan mélyen és gyógyíthatatlanul, mint idehaza. A megmaradásukért küzdő másfél millió magyart nem szabad önmagával szembefordítani. Ez több mint felelőtlenség, ez történelmi vétek.

Észre kell venni, hogy Románia társadalmi és főleg nagypolitikai közhangulata nem kedvez nekünk. Hiába tagjai az uniónak, a közös Európa alapjai, az etnikai sokszínűség elfogadása, a nemzeti kisebbségek védelme, és a szabad nyelvhasználat egyelőre inkább riasztó, és meggátolandó kötelezettség a román törvényhozók számára. Minden magyar egyenjogúsítási kezdeményezés sikamlós úton jár. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell határozottan fellépni olyan arcpirító ügyekben, mint a nemzetiségi nyelvű felsőoktatás tudatos szabotálása, ez csupán annyit ír elő, hogy nincs mese, néha össze kell fogni, és sufniba zárni a személyes ellentéteket. A sértődöttség órája 1990-ben lejárt.

Most örüljünk az EP-sikernek, és reménykedjünk benne, hogy három magyar Brüsszelben el tud érni valamit az illetékeseknél. Ha mást nem, legalább a „Dohányozni tilos!” táblák kifüggesztését Kolozsváron. S utána mindenki füstölöghet tovább, magában.