Arra már évszázadokkal korábban rájöttek, hogy a szív ritmusos összehúzódásáért felelős központ elektromos impulzusokkal vezérli a szívműködést. Az ókori rómaiak egyes betegségeket elektromos ráják csípésével kezeltek, a szív külső elektromos ingerlésével az 1700-as évek végén kísérleteztek. 1899-ben a British Medical Journal tanulmányt közölt a szív elektromos ingerléseinek kísérleti eredményeiről, majd egyre merészebb kutatások kezdődtek. Az 1950-es évek elején kezdték el az elektroncsöves felépítésű, hálózati áramról üzemelő, úgynevezett szívritmus-generátorok gyártását, de ezek még szekrény nagyságú, nem mozgatható szerkezetek voltak és áramkimaradás esetén veszélybe került a beteg élete.
A hordozható pacemaker Dr. C. Walton Lillehei szívsebész és Earl E. Bakken együttműködéséből született meg. Az orvosi műszerek javításával foglalkozó Bakken a gyerekek veleszületett szívbetegségeit sikerrel gyógyító orvos javaslatára olyan hordozható, telepes táplálású szívritmus-szabályozót tervezett, ami a kis betegeket már nem kötötte az elektromos hálózathoz (és az ágyhoz). Az eszköz kipróbálása azonban még magát a tervezőt is meglepte. "A kórházban jártam egy másik munka miatt és láttam, hogy Lillehei egyik betege épp azt a prototípust használja, amit előző nap még az állatlaborba vittem. Gyorsan megkerestem Lilleheit, aki szokásos nyugodt stílusában előadta: hallotta, hogy a pacemaker működik, így egy percet sem hajlandó elpazarolni" - emlékezett vissza Bakken.
Az első beültetésre 1958-ban Svédországban, került sor, de a 43 éves Arne Larsson szívritmus-szabályozója alig három órán át üzemelt. A második már két napig, Larsson összesen 22 készülékcserét vészelt át és 2001-ben, 86 évesen hunyt el.
A mai, zsebórányi méretű készülékekben egy igen hosszú élettartamú elem táplálja azt a kicsi, okos áramkört, amely az elektromos impulzusokat állítja elő. Az impulzusokat egy vénába ültetett vékony, hajlékony drót vezeti a szívbe, az impulzusok gyakoriságát távszabályzókkal tartják kordában.
Bizonyos típusú pacemakerek járás, terhelés során képesek saját maguk megnövelni az impulzusok gyakoriságát, így a szív alkalmazkodni tud az igénybevételhez.
A "belső zsebórát" fémborítása megvédi a legtöbb elektromágneses behatástól, a repülőterek fémdetektorai, vagy éppen a mágneses magrezonancia (MRI) készülékek közelében azonban érdemes elolvasni a figyelmeztető feliratokat. A pacemakeres betegek általában fel vannak készülve a ritkaságszámba menő üzemzavarokra, s magukkal hordanak egy kártyát, amelyre fel van írva a pacemaker típusa, beültetésének ideje, illetve a kezelőorvos neve és telefonszáma.
