Kende Péter történész, a Bibó István Közéleti Társaság elnöke rövid bevezetőjében néhány pótkérdéssel egészítette ki a főkérdést. Először is, hogy a kérdés megválaszolásához meddig kell visszamenni az időben, hogy a bajok eredetét megtaláljuk. Az erre adott válasz meghatározza a második kiegészítő kérdést, vagyis hogy milyen értelemben lehet kontinuitásról beszélni a politikai térfél két oldalán. Van-e folytonosság a nyolcvanas évek urbánus értelmisége, a demokratikus ellenzék, az SZDSZ, és a három szociálliberális kormány, másfelől a népi mozgalmak, az MDF, az Antall-korszak, a kilencvenes évek polgári ellenzéke, az Orbán-kormány és a jelenlegi utcai zavargások között? Legalább ennyire izgalmasnak ígérkezik annak megállapítása, milyen kontinuitás mutatható ki az MSZMP és az MSZP között? Kik azok a politikai szereplők, személyiségek, akik meghatározói voltak az elmúlt majd' két évtizednek? Kende Péter eme rövid bevezető után átadta a szót elsőként Debreczeni Józsefnek.

A közíró az első kiegészítő kérdésre tréfásan azt válaszolta, hogy az Árpád-házi trónviszályokat most kihagyva legalább Mohácsig kellene visszamenni a problémák gyökerének a megtalálásához. Komolyra fordítva a szót: a magyar társadalom megosztottsága akkortól datálható, amikortól sorsa idegen nagyhatalmak kezébe került, a belső széthúzásnak azóta van hagyománya Magyarországon.
A jelenre vonatkozó főkérdésre utalva Debreczeni kihangsúlyozta, hogy nem lehet az egész magyar politikai elitre, véleményformáló értelmiségre hárítani az elkövetett hibákat. Fontosabb meghatározni a társadalmi csoportok szembenállásának természetét.

Először is nem azonos felelősség terheli a folyton konfrontálódó politikai feleket, tehát nem igaz, hogy „egyik kutya, másik eb”. Példaként említette DJ az ellenzéki frakciószövetség parlamenti kivonulásait, a Fidesz elnökének izzó gyűlölettől átitatott megnyilvánulásait, a jobboldali hátszéllel szervezett fütyülőbrigádok rendszeres utcai megjelenését. Mindezen jelenségekkel szemben az előadó úgy látja, hogy a kormányoldal a parlamentáris demokrácia keretei között manőverezve próbál politizálni; hogy ezenközben milyen manipulációkkal és mennyit hazudik, az más kérdés.
Debreczeni szerint pártpolitikai háborúk színtere ma az ország, nem működik a minimális kooperáció sem a két legnagyobb politikai csoportosulás között, elsősorban azért, mert a Fidesz és szövetségesei egyszerűen nem tekintik legitimnek a másik oldal szereplőit.

Az okokra térve DJ a népi-urbánus MDF-SZDSZ szembenállást említette, mely a nyolcvanas évek végétől uralta a politikai színteret nagyjából a Fidesz jobboldali nagy párttá válásáig és 1998-as győzelméig, de ez a konfliktus mára már zárójelbe szorult, hiszen mindkét csoportosulás törpepárttá zsugorodott azóta.

Az átrendeződés már 1992-ben kezdődött a hírhedt Csurka-dolgozattal, amely életre hívta a Demokratikus Chartát, és amely végső soron a szocialisták megerősödésének elindítója volt. Orbán eredménytelenül próbálkozott akkoriban a liberális oldal irányításának a megragadására, amibe majdnem belebukott 1994-ben, és aminek következtében elindult jobbra. Mindenesetre kétpólusúvá vált a politika, és ez kedvezett a háborús retorikának.

A közíró beszámolt arról, hogy Orbán már 1994-ben azt pedzegette neki, hogy az utódpárt, jelesül az MSZP átmentett gazdasági és médiahatalmával szemben gyakorlatilag a demokrácián túlmutató eszközök is megengedettek, legalábbis a direkt politikai szférán kívül. Ezt nevezték aztán a baloldalon „egész pályás letámadásnak” 1998-tól, és ennek következtében nem egy polgári Magyarország épült fel a posztkommunizmus Horn által képviselt országával szemben, csak egy kontra posztkommunista Magyarország. DJ szerint ez az a pont, amikor beindult a ma is tapasztalható háborús logika, de az újabb korszakváltásra még várni kellett 2002-ig, mikor is OV nem fogadja el a hatalom elvesztését. Ekkor mondta emlékezetes kijelentését a Dísz téren: „a haza nem lehet ellenzékben”, amely szintén súlyosan szemben áll a demokratikus gondolkodással.

2002 után aztán egy antiparlamentáris, populista irányvétel következik Orbán és a Fidesz politikájában, amit kísér az is, hogy OV 2003-ban oly módon alakítja át szövetséggé a pártját, hogy az egy centralizált, vezérpárti struktúra lesz, mellécsatolva a polgári körök mozgalmát. DJ szerint a második világháborút követően nem jellemző párt és mozgalom együttes szerepeltetése a demokratikus közéletben. 2006-ig aztán kibontakozott a két fő politikai erő közti szembenállás, majd a Fidesz második veresége után drámaivá fokozódik a máig tartó konfliktus, utcai harcokkal, népszavazási kezdeményezésekkel.

Debreczeni úgy összegezte a kialakult helyzetet, hogy a politikai erőtér egyik oldalán egy populista, fundamentalista, radikális Fidesz áll, vele szemben egy mindenfajta utódpárti nyomorúsággal megvert MSZP, melynek élén egy volt KISZ-titkár képviseli a parlamentáris demokráciát.

Csizmadia Ervin egyetért DJ kiindulópontjával, legalábbis azzal, hogy nem egyforma felelősségek vannak a politikában, és nem feltétlenül jó, ha azonos mércével mérünk, de – Bibóval szólva – mérni mindkét oldalt kell. A politikai elemző kérdéssel folytatta: Vajon az antiparlamentáris Fidesz, a vezérelvű Orbán, akihez képest egy volt KISZ-titkár jobb alternatívát jelent, magyarázza-e a kialakult helyzetet, vagy lehetnek ehhez képest más kiindulási pontok is?

Csizmadia azt látja a mai magyar közélet egyik legnagyobb problémájának, hogy közszereplőink képtelenek az elfogulatlan ítéletalkotásra. Ebből következik, hogy a mai helyzetet nem lehet megmagyarázni Orbán Viktorból. OV egy politikai alternatívát képvisel, amelynek akár az is köszönhető, hogy 1994 után létezik még Magyarországon jobboldali pólus a politikában, tekintettel arra, hogy abban az évben az MDF szinte teljesen lenullázódott. (DJ közbeszúrja, hogy 12 százalékot kapott, mire CSE hozzáteszi, hogy az nem mérvadó az 54 százalékos MSZP-hez és a 18 százalékos SZDSZ-hez, illetve a 72 százalékos koalícióhoz képest.) Mindezt azért említette az elemző, hogy alátámassza azt az állítását, mely szerint nem lehet OV 1994-es „árulásából” levezetni a mostani konfrontációs politikai helyzet kialakulását. A jelen problémák gyökerének megtalálásához mindkét, vagy akár több oldal korábbi lépéseit is meg kell vizsgálni.

Fontosnak szempontnak nevezte az előadó, hogy az SZDSZ 1994 után szintén nem tölti be azt a szerepet, amelyik például hozzájárulhatna ahhoz, hogy ne legyen ennyire végletesen kettéosztott a közélet.

A főszerkesztő kiemelte, hogy azok a viták, amelyek ma zajlanak az országban, gyakorlatilag a reformkortól terhelik a hazai közéletet. Nem az a döntő, hogy ki áll a legerősebb jobboldali tömörülés élén, mert várhatóan előbb-utóbb lesz egy olyan új vezetője, aki a közép felé navigálja a jobboldal hajóját. A döntő kérdés az, hogy mit kezdünk a zsigereinkben meglévő problémákkal, nézetkülönbségekkel, és mit teszünk a konfliktusok megoldása érdekében. A főkérdés Csizmadia szerint az, hogy van-e esélye Magyarországnak arra, hogy a terhes történelmi örökségétől megszabaduljon. Felidézte Gyurcsány egy közelmúltban tett kijelentését, melyben a miniszterelnök arról beszélt, hogy valójában nem a reformok az igazán fontosak ma Magyarországon, hanem hogy végbemegy-e mentalitások korszakváltása. CSE egyetért ezzel az állítással, de hozzátette, hogy ezt a jelenlegi ellenzék biztosan nem fogadja el a kormányfőtől. Utalt még Kosztolányi egyik 1927-es mondatára, melyben az író afölött kesereg, hogy a politika mindenre rátelepszik ebben az országban. Ma is ebben élünk, hozzátéve, hogy talán nem kellene mindent átjárnia a pártpolitikának. „Van élet azon túl is” - tette hozzá Csizmadia Ervin.