Izsáki tanszék

A kisgazda székház és a közismert melegbár szomszédságában éktelenkedő Izsáki, közkeletű nevén „a Belgrád” maga volt a késő Kádár-kor harminc plusz harminc négyzetméterbe sűrítve. Egyszerre minősült szakadt kocsma-borozónak és agóranak, értelmiségi-melegedőnek. Nesze nekünk, ennyi maradt a békebeli kávéházakból. Nyilván jelentős szereppel bírt a sajástos státusz elnyerésében az – akkor még a közleben regnáló – ELTE Bölcsészkar, a legendás PBU. Hasonló szerepet játszott a Grinzingi borozó, a grinyó, vagy az azóta – horribile dictu et incredibile visu – elpubosított Ibolya is. Számtalan beceneve között az „Izsáki tanszék” is felmerült. Az örökké pénzügyi gondokkal küszködő egyetemisták és tanáraik a galérián tartották kötetlen kollokviumaikat. Előttük a helyre jellemző – a legenda szerint maradandó látáskárosodást okozó – savanyú spriccerek melegedtek vastag falú üvegpohárban. A ferenceseknél érettségizett szlavista és lengyelnyelv-tanár többnyire kelet-európai történetekkel szórakoztatott minket, de kellő könyörgés után arca paposra váltott és megáldotta az asztalt körül ülő nyájat. Valószínűleg az egyetlen magyarországi kocsma volt, ahol Jeszenyin idézetet firkáltak a vécé falára: „Pajtás, pajtás, nyomorult betegen sínylődöm. Nem is értem okát se, miféle baj ez? Hol szél fütyörész a letarlott puszta mezőkön, majd mint az ősz a cserést, agyamat beszitálja a szesz.”  A közeli kisképző tanulói hol arról értekeztek, hogyan lehet szarból, tojásból és diópafácból égetett sienai árnyalatú temperát előállítani hol Latinovits Zoltánt utánozták. Az aranyfüsthöz ólomfehéret és vizeletet kell adni, erre tisztán emlékszem.



Törzsvendégek

Amíg odafent a májcirrhósis szót rímeltették, vagy időmértékes verselésbe szedték a hármas metró állomásait (Újpest, Gyöngyösi, Forgách/Árpád, Dózsa, Lehel tér), addig alul az „úri közönség táncolt”, a rendszerváltás apróhalai, akiket nem fogott fel a szociális háló. Hómunkások, hó' munkanélküliek. A felső szint törzsvendége, a kreatív könyvelő, másképpen sikkasztó, aki eufemisztikusan adótanácsadónak szerette nevezni magát, mindig az alsó talponfetrengő szint közönségére hivatkozott, miért nem hajlandó pohárból, csakis és kizárólag üvegből inni. Szörnyű kórságokat feltételezett a pohárszél által terjedni. Egyszer három hétig nem láttuk, mert összeszedett valahol egy trippert. Ahogy az lenni szokott minden olyan hellyel, ami törzsvendégeit tekintve szélesen öleli fel a társadalom majd összes szeletét, a multicég középvezetőjétől a művégtaggyári betanított munkásig, az Izsáki sem szűkölködött az emblematikus törzsvendégekben. Egyikük a bezárás óta a környéken bóklászik kocsmáról kocsmára, és nem találja a helyét. Nyilván nem mindenhol veszik jó szemmel, hogy időnként előhúz a zsebéből egy kétdekás kevertet és egy slukkra lehúzva hánytatja meg magát, hogy felszabadult gyomorral mehessen a következő vermutért. Másikuk, az amatőr antropológus, aki elméleteivel szűnni nem akaró módon bombázta az egyetemet – és minket is – mindig csak egy kávét rendelt, majd a kisméretű üvegpohárba töltetett magának az asztaltársaság többi tagjával. Időnként felcsendült lentről Jockey Ewing magyar hangja, amint épp kikér valami ütős szeszt. Az esemény mindennapi szórakozása volt az alsó szinten élőknek.

Mindennapok

Vannak helyek, ahová nem érdemes személyi okmányok nélkül menni, a hiteligénylés, vagy egy központi becsületsüllyesztő – akárcsak nekrológunk tárgya – ilyen hely. A rutinosabbja – az íratlan törvény szerint közkinccsé tett cigaretta mellé – a papírjait is kihelyezte az asztalra, hogy mértéktelen fogyasztás után is, turkálás mellőzésével, könnyedén túlessen a kétheti rendszeres rendőri zaklatáson. A Belgrád rugalmasan értelmezte a zárórát, már a papíron kiadott időpont előtt fél-negyedórával jelezték a közelgő véget, a galériára vezető lépcső korlátján végighúzott pléh pincértálca fejfájdító hanghatásával. Igaz, mindenki tudta, hogy műbalhé, a személyzet csak a hatalmát érzékelteti velünk. Zárás után mégis maradtunk még fél-negyedórát. Abban az esetben, ha megfelelő alázattal segítetettük a poharak leszedését és hozzá élénken bizonygattuk a helyiek munkaidejének tiszteletben tartását, mindig ki tudtuk könyörögni azt a „csak még egy utolsó” kört. Nagyjából egy évvel azután, hogy csatlakoztunk az Európai Unióhoz utoljára húzták végig a horpadt alutálcát a rácson. A rakpartról elnevezett műintézmény az egyik utolsó belvárosi végvára volt az egészségügyi kockázatot is jelentő italméréseknek. Ma csak a ragacsos asztalok muslincás kocsisborszaga kísért a Belgrád rakparton.