A sztori azzal kezdődött, hogy a sajtóban különböző dörgedelmek jelentek meg, legtöbbször „Lejár a moratórium” címmel, azaz, az év végéig mindenkinek rendeznie kell társadalombiztosítási jogviszonyát, különben elviszi az ördög, leszakad az ég és hasonlók. Miután az ember lebeszélte magát az öngyilkosságról, megpróbál logikusan gondolkodni. Két perc után rájön, hogy a munkaideje erősen egybeesik az APEH nyitva tartásával, telefonon meg biztosan nem lehet ilyesmit elintézni. A számítástechnika aranykorában ez nem jelenthet problémát: biztosan van valami nyomtatvány a honlapjukon, amit le lehet tölteni. Fél óra keresgélés után észrevesszük, hogy ott aztán tényleg minden van, csak az nem, ami kellene. Át az OEP honlapjára, hiszen mégiscsak egészségügyről van szó, hátha ott. Hát nem. Vissza az APEH-éra. Még mindig nem. Nem akarom szidni a rendszert; biztos minden az én hibám, hiszen még csupán tíz éve netezek, a rutinosabbja nyilván megtalálta volna a kérdéses űrlapot két másodperc alatt.

A kétségbeesés határán kaptam egy súgást, így végre megtaláltam az oldalt, ahol a hőn áhított nyomtatvány tanyázik. Ott már csak egy végtelen hosszú listából kellett kiválasztanom a megfelelőt. A címek ugyan ábécésorrendben voltak, ám ki tudja, a kedves adóhatósági dolgozók milyen hangzatos címet találtak ki ennek a csodának. Rendkívül egyszerű, hatjegyű azonosítója alapján végre megtaláltam, természetesen most sem saját erőből; az adózás harcterét megjárt - és túlélt - sorstársam segített ki ismét. Lelkesen klikkeltem rá a linkre - már szinte a célegyenesben éreztem magam. Rosszul tettem. Habár valóban találtam egy dokumentumot, és le is töltöttem; mikor megnyitottam, kiderült, hogy az csak a kitöltési útmutató. No de mihez, amikor maga az űrlap még mindig nincs meg. Hát, akkor klikk arra, ami mellette van. De az nem dokumentum, hanem egy alkalmazás. Akkor a másikra. Az meg nem tudom, mi; mindenesetre szintén nem szöveges fájl.

Kétségbeesés és önostorozás - hogy lehetek ilyen szerencsétlen?! - ismét, majd újabb súgás: ahhoz, hogy beírhassam a nevem és a többi hasonlóan bonyolult információt a lapra, egy kitöltőprogramot kell letöltenem. Ez kedves; megkönnyítik azok dolgát, akik nem tudják, hogy kell beírni egy betűt egy kis négyzetbe. Ne kapjuk fel a vizet mindenen, a világban sokkal szörnyűbb dolgok is vannak; töltsük le azt a programot. De hol van? Nem ugyanazon az oldalon, mint a nyomtatvány, miért is lenne épp ott; mozgassuk meg az állampolgár ujjait, még néhány klikk, attól biztosan felderül az arca. Tíz percen belül immár a száznegyvenedik segítséget kapom - igen, ennyire amatőr vagyok; mások nyilván tébékártyával a kezükben születtek, és az első szavuk az adóbevallás volt. Végre megvan a link a kitöltőprogramhoz; telepítjük, meg is nyílik a mennyország kapuja - azaz a dokumentum -, és kezdődhet a kitöltés.

A nevemet és születésem idejét gépelném is be rutinosan a kis rubrikákba, de itt megint valami gáz van. A hónapot nem engedi. Ekkor észreveszem az utasítást: „Kattintson a kis piros háromszögre!”. De jó, geometriaóra; szerencsére a háromszög a kis négyzetben van, nem nehéz megtalálni. IQ-tesztre tippelek, és már várom a kérdést, hogy „melyik síkidom nem illik a sorba” vagy valami. De nem, ez nem teszt; megint egy remek találmány az adózók dolgának megkönnyítésére. Az említett kis piros háromszögre kattintva ugyanis ki lehet választani születésünk hónapját. E könnyítést biztosan azért hozták, mert egyesek nem tudnak elszámolni tizenkettőig, és hatvannegyedik, esetleg ezernyolcszázhuszonhetedik hónapot írnának a rubrikába. De nem baj, ezen nem háborodunk fel; kattintunk a kis pirosra, és már meg is van. Ez után jön a lakhely, ahol a közterület jellegét szintén az előző mechanizmussal lehet kiválasztani. Már klikkelnék is az első lehetőségre, az utcára; ám remek további, nevetésre ingerlő opciókat találok; úgy gondolom, érdemes megosztanom másokkal ezeket a „közterületneveket” (Ha valaki ténylegesen egy hasonló nevű helyen lakik, kérem jelezze, és azon nyomban eltávolítom az idézőjelet.) Tehát, várom aknán, akna-alsón, illetve –felsőn, arborétumban, állat- és növénykertben, árnyékban, barakképületben, barlangban, bányában, csárdában, csónakházban, elágazásban, erdőben, emlékúton, főmérnökségen, gátőrházban, gyümölcsösben, játszótéren, kastélyban, kioszkban, kocsiszínben, kunyhóban, kútban, malomban, parkolóban, piacon, repülőtéren, pusztában, réten, szivattyútelepen, temetőben (ez morbid), vágóhídon (á, a temető nem is olyan morbid), vasúti megállóban, illetve egyéb helyen (Egyéb? Mi lehet még ezen kívül??) lakó honfitársaim jelentkezését.

Miután jóízűen kikacagtuk magunkat, folytassuk a kitöltést. A nevünket már beírtuk, ugye. Aztán van a születési név, ezt már megszoktuk; de van itt még valami: előző házassági név. Miért pont az? Nem szeretnék inkább az összeset? Ha valaki például nyolcszor volt férjnél, beírhatná mind; esetleg azt is, mi lett volna a neve, ha a másik neműnek születik; vagy mit szeretett volna anyuka és mit apuka. A kétpontos kérdéseken keresztülvergődve jön a neheze: mennyit óhajtok fizetni. Ja, hogy ezt is tudnom kéne. (Sóhaj; majd az űrlapot félretesszük holnapra.) Bocsánat. Javasolnám az „Adózási ismeretek” című tantárgy bevezetését már az általános iskolában, legkésőbb az egyetemen. Természetesen csak az olyan butuskáknak, mint én, akiknek akkorAPEHjük van, hogy nem adóügyi hivatalnoknak születtek.