Miről is beszélek? Meglepő feliratra lettem figyelmes a minap az egyik hatodik kerületi közért ajtaján: „Kedves Vásárlók! Tájékoztatjuk önöket, hogy a magyar élelmiszerpiacon jelenleg drasztikus áremelések következnek be. Elnézésüket és megértésüket kérjük.” Ilyen sem volt még; bocsánatot kérnek az áremelésért, ráadásul nem is azok, akik „elkövették”. A „bűnösök” ilyesmit nem szoktak mondani, sőt, leginkább semmit sem, csak emelnek. Némaságuk mögött ez az üzenet lebeg: „Emelünk és kész. Ez van. Nincs pénz, ezért kell. Ha nem tetszik, fulladj meg.”

Nem csak az aktuális áremelésekről, reformokról van itt szó; hanem a gesztusokról, illetve azok hiányáról. Az inflációt sosem szerettük, pláne, hogy kissé „csálé”: az árak mindig nagyobb mértékben emelkednek, mint a fizetések - fordítva furcsa lenne, a végén még mindenki milliomossá válna, az meg milyen már. Tehát, romlik a pénz, emelkednek az árak, ezt megszoktuk, és elfogadjuk azt a tényt is - hiszen kénytelenek vagyunk -, hogy az áremelést megszavazóknak fogalmuk sincs róla, milyen érzés még szorosabbra húzni a nadrágszíjat.



A gazdasági helyzetről meg különben sem ők tehetnek: ők annyit nem loptak, ez aljas rágalom. Az új adók, reformok, magasabb árak és hasonló ínyencségek tehát szükségesek, fel kell zárkózni, hogy jöhessen az euró, és ne kelljen váltani, ha átugrunk az osztrákokhoz Mozart-kugelért. De, ahogy a gyerek is nyűgös lesz, ha a „Veszel nekem csokit?”-ra csak annyi a válasz, hogy „Nem.”, a „Miért nem?”-re pedig, hogy „Csak.”; a nép is hőbörög és panaszkodik, ha csupán a folyamatos szigorításokat látja, azok okait, célját és menetét nem. Tehát, magyarázzuk meg, hogy tudjuk, ez most rosszul esik neki, de ha túl sok csokit eszik (nem vezetik be az intézkedéseket), elromlik a foga, elhízik és nem marad hely a pocakban a vacsorának (nem jön rendbe a gazdaság, nem lesz euró stb.). Elnézést kérni pedig kedves dolog, még akkor is, ha valójában nem mi vagyunk a kellemetlenség okozói. Mennyivel jobb úgy belépni a boltba, hogy már előre figyelmeztettek arra, mi vár ránk; mint mit sem sejtve keresgélni a polcokon, és szitkozódni az új árcédulák láttán.

A közért felirata azért is csempészhet mosolyt a járókelő arcára a téli hidegben, mert manapság valahogy „nem divat” elnézést kérni. Semmiért. Különben is, nem mi tehetünk róla, más is ezt csinálja, mi közünk hozzá. Rálépünk a másik lábára a buszon, az „Elnézést, leszállnék” helyett egyszerűen csak átgázolunk rajta, beállunk az előbb jövő elé a sorba, tolakszunk, lökdösődünk. Ha pedig velünk teszik mindezt, hangosan káromkodunk. Pedig hányszor esett meg velem is, hogy a buszon véletlenül a lábamra léptek, és már fordultam is gyilkos pillantással az illető felé, mikor megszólalt: „Elnézést”. A felháborító bűntett hirtelen jelentéktelenné változott: „Ugyan, semmi gond.” Pedig csak egyetlen szó, és mégis mennyivel más így. A mindennapi bosszúságokat enyhítendő megpróbálhatnánk legalább mi alkalmazni ezt az egyszerű praktikát, ha már a „nagyok” úgysem kérnek bocsánatot. Nézzük, hova lehetne még kiragasztani e fenti kedves kis feliratot.