Mennyire él ma az emberekben Radics Béla emléke?

Szerintem száz százalékosan, hiszen nem úgy emlékezünk rá, mint egy ikonra vagy műemlékre, mivel rendkívül nagy hatást gyakorolt a magyar gitárosokra. Ha teszem azt, megkérdezném a Tátrai Tibuszt, milyen hatással volt rá a Béla játéka, biztos hogy döntő jelentőségűnek nevezné. Tátrai játéka aztán további gitárosokra hatott, és így tovább. Ugyanez elmondható Póka Egonról is, aki a basszusgitár mellett gitározik is.
Nagy szerepe volt Radicsnak abban is, hogy Magyarországon a Hendrix-kultusz olyan, amilyen, mivel saját számai mellett Hendrix-interpretációi is kimagaslóak voltak.

Póka Egon ma zeneiskolát vezet. Radics Bélának ez nem adatott meg. Hogy úgy mondjam, ő a két végén égette a gyertyát.

Egon egy önmagával szemben is szigorú ember, nem az a bohém típus. A Béla viszont az a fajta muzsikus volt, aki ugyanúgy élt, ahogy zenélt. Nagyon free életforma volt az övé, és azért a hatvanas, hetvenes években ez tök mást jelentett, mint ma. Abban a létező szocializmusnak nevezett társadalomban testileg-lelkileg megmaradni szabadnak, egészen komoly teljesítményt jelentett. Béla improvizálta az életét és a zenéjét is. Mikor a Béla kibontakozik, mint előadóművész, akkor már nincs mögötte stabil zenekar, külön jelenséggé vált, belement egy nagy kísérletbe, amibe aztán bele is halt.



Azért a Béla által megélt szabadság viszonylagos is, hiszen azzal párhuzamosan rabja volt az alkoholnak. Ez milyen hatással volt a művészetére?

Egy akkori mondás szerint a szocialista értelmiségi előtt két út áll, az egyik járhatatlan, a másik az alkoholizmus. Ez érvényes volt a művészekre is. Kitekintve láthatjuk, hogy a hippikultúrában legális szerként indult az LSD, részeként annak a forradalmi, kísérletező életforma változásnak, amelyet képviseltek. A tudatmódosító anyagokat is igyekeztek az új művészi próbálkozások szolgálatába állítani. Természetesen ez visszaütött.
Itthon a nyugaton használt szerek nem jelenhettek meg, maradt az alkohol. Béla egy kései nyilatkozatában így beszélt erről.

Popper Péter írta a Színes pokol című könyvében a színészekről, hogy vannak közöttük mesteremberek és akadnak varázslók is. Gondolom, Radics Béla a zenészek között az utóbbiakhoz sorolható.

Az orosz filozófus, Bergyajev szerint kétféle művész létezik, a mester és a zseni. A mester megtanulja a mesterség fogásait, míg a zseni, abban hasonlít istenre, hogy képes teremteni, újat alkotni. Persze, mesterek nélkül nem működne az élet. Béla abban hozta a zsenialitást, hogy úgy gitározott, ahogy előtte senki. Hendrix volt az iskola, de Béla létrehozta a csak rá jellemző, radicsos stílust.

Mióta ápoljátok Radics emlékét?

A nyolcvanas évek közepén a Stáció együttes, mostani zenekarunk elődje már játssza a teljes Radics-életművet a Bem-rakparton. Két évad után aztán kirúgtak onnan, valahogy az átkosban nem szerették a hatóságok azt, amit csináltunk, vagyis Béla saját számainak a gyűjtését és játszását. Magunk is meglepődtünk, mekkora anyag maradt Radics után, a szövegkezdeményeket is beszámítva. Házaltunk mindenfelé a repertoárral, még a hanglemezgyártó vállalatnál is, de úgy kirúgtak mindenhonnan, mint a szart. Az akkori illetékeseknek nem kellett se a Hendrix-vonulatunk, se Radics számai, se a saját szerzeményeink. Nem szerették? Féltek? Nem tudom. Ez általában jellemző volt a Kádár-korszakban a rockos-bluesos életvitel hivatalos fogadtatására. Aztán a rendszerváltás pillanatában már bent ültünk a Magyar Rádió stúdiójában, és vettük föl a lemezt. A Megátkozott ember című album még bakelitre készült. Ez így volt méltó Béla emlékéhez. Azt mondtuk: a Béla élő nagylemeze. Most dolgozunk a 12. lemezen.

Milyen korosztály kíváncsi a zenétekre?

Legutóbbi, január elsejei koncertünkön voltak egészen tinédzser korúak is. A Paksi Blues Fesztivál közönségével szinte név szerint ismerjük egymást, ők zömmel mai negyvenesek, ötvenesek. Esztergomban sok volt tanítványom jár a koncertjeinkre. Szeretnek bennünket.

Nehéz volt vidékről észrevétetni magatokat?

Ez a nyolcvanas évekre volt jellemző, akkoriban tízszer nehezebb helyzetben volt egy vidéki zenekar, mint egy fővárosi. Aztán a rockzenei műfaj kialakított bizonyos súlypontokat vidéki nagyvárosokban is, gondolj az Eddára, a Panta Rheire, a Colorra, a Lordra, de az újabbak közül megemlítendő a Tankcsapda vagy a Kispál és a borz, akik Debrecenből illetve Pécsről törtek be az élvonalba. A Tankcsapdának például az a filozófiája, hogy érezze megtiszteltetésnek Budapest, ha idejönnek lenyomni egy pecsás bulit. Ettől függetlenül még sok szempontból Pest-központú a történet. Én is ide járok föl hangszerekért, mert itt kapok jó minőséget elfogadható áron. Ez egy vízfejű ország.

Külföldi fellépések?

Mint esztergomi bandának, könnyebb a helyzetünk, hiszen gyakran átjárunk Párkányba meg máshová is a Felvidéken. Azért az szívet melengető érzés, amikor 50 kilométerre a határtól, egy másik országban tömegek éneklik velünk magyarul a dalszövegeket.

Kik alkotják a mai zenekart?

2000 óta Tűzkerék xT a nevünk, akkor kristályosítottuk ki a mostani trió felállást. Anda Bálint szólógitározik és énekel, Geletey György dobol, én pedig basszusgitározom.

Információk az együttesről: www.tuzkerekxt.hu