A Kongresszus élén

Az első világháború után India mégsem nyerte el az áhított domíniumi státuszt. Válaszként az 1885-ben alakult Indiai Nemzeti Kongresszus 1920 szeptemberében elfogadta Gandhi programját, megtagadta a brit kormánnyal való együttműködést, és támogatói bojkott alá vették az idegen intézményeket. Megtették a lépéseket az önfenntartás, mint a függetlenség alapja felé. Saját iskolákat nyitottak és saját, házi szövésű textilből készült hagyományos ruhát hordtak, hogy csökkentsék az angol textilipartól való függésüket, és kifejezzék a különállásukat. A házi szőttes és a rokka ma is India nemzeti szimbóluma. Gandhinak sikerült a városi, felsőkasztbeli, értelmiségi Nemzeti Kongresszusból az egész országra kiterjedő tömegpártot szerveznie. 1921-re a Kongresszus vezetője egyértelműen Gandhi volt, az általa szervezett polgári engedetlenségi mozgalom megkerülhetetlenné tette, a hatóságok kénytelenek voltak vele tárgyalni. A tárgyalások eredménytelensége után erővel kellett fellépni a Kongresszus ellen, Gandhit bebörtönözték, és az összetartó ereje nélkül maradt mozgalom darabjaira hullott. 1928-ban Gandhi ismét a színre lépett, országos adómegtagadási kampányba kezdett, és a politikai irányzatok felett átívelő egyeztetésbe kezdett az alkotmány alapelveinek megfogalmazására. Elnöknek azt a Mótilál Nehrut kérte fel, akinek fia Dzsaváharlál Nehru, India első miniszterelnöke lett. A Nehru-bizottság alkotmánytervezete megosztotta a függetlenségieket, mely szerint India célja a domíniumi státusz megszerzése és nem a teljes függetlenség. Gandhinak sikerült átvernie a kompromisszumos megoldást, miszerint elfogadják a domíniumi státuszt, ha a Nehru-tervezetet elfogadja az angol parlament egy éven belül. Egy év múlva a kongresszus már a teljes függetlenséget fogalmazta meg céljául.



A sópárló

A Mahátmá 11 pontból álló, a gazdasági sérelmek orvoslását célzó követelést nyújtott be a parlamentnek, hozzátéve, ha teljesítik azt, India lemond a teljes függetlenségről, de ismét süket fülekre talált. 1930 márciusában elindult a tengerparti Dandiba, hogy ott saját kezűleg pároljon le sót, szimbolikusan megszegve a brit sómonopóliumot. A sómenet végül három hónapig tartott, legnagyobb hatása mégis az volt, hogy hatására megerősödtek a korábban indított adómegtagadási kampányok és az angol áruk bojkottja. A hatóságok ismét letartóztatták, majd ismét kiengedték. A hatalom nem tudott mit kezdeni az erőszakmentes polgári engedetlenség eszközével, ha Gandhit elpusztítják, mártír lesz belőle, ha hagyják tovább működni, lehetetlenné teszi a kormányzást. Egyértelművé vált, ő az a személy, aki egységet tud teremteni Indiában, és ezzel olyan erőt hív életre, ami fegyver és anyagi eszközök nélkül is térdre kényszerítheti a brit oroszlánt.

A merénylet

A II. világháború után már nem volt kérdéses, hogy Nagy-Britannia meggyengült és előbb, vagy utóbb fel kell adnia Indiát. India és a világ Gandhival számolt, mint első számú tárgyalópartnerrel. Egyedül ő testesítette meg a nemzet egységét, hiszen India csak az angol urakkal való szembehelyezkedésben volt egységes, egyébként kasztok, vallások és fejedelemségek szabdalták megszámolhatatlan darabra. 1933-ban, amikor feloszlatták a Nemzeti Kongresszust Rahmat Ali, cambridge-i diák megfogalmazta a Pakisztán-elképzelést, ami nevét a Pandzsáb, Afganisztán és Kasmír területek kezdőbetűiből és az –isztán végződésből nyerte. Az észak-nyugati és észak-keleti területeken, a függetlenség közeledtével kitört a vallásháború. Gandhi a Kongresszus és a Muszlim Liga tudta nélkül, és ellenére megegyezett Lord Moundbattennel – India utolsó alkirályával – India megosztásáról és Pakisztán megteremtéséről, majd Kalkuttába utazott, hogy megállítsa a bengáli vérengzéseket. Utolsó böjtjével kikényszeríttette a két ország megegyezését. 1948. január 30-án, kevesebb, mint fél évvel a függetlenség kikiáltása után Nathu Ram Godsze hindu nacionalista közvetlen közelről agyonlőtte a napi imájára tartó Mahátmát.