„Baja a szülővárosom, itt eszméltem, itt imádkoztam először, itt faragtak embert belőlem, itt voltam először szerelmes” – ezt írja saját honlapján. Hogyan emlékszik vissza fiatalkorára?
Hálás vagyok a sorsnak, hogy Baján nőhettem föl, bajainak lenni életforma. Az a vízvilág, ami ott körbe vett, a Sugovica, a Duna, a holtágak, az erdőmelletti életmód, egy fantasztikus gyerekkort teremtett számomra. Hamar megtanultam, hogy a természet törvényeit tisztelni kell, és csak addig nyújtózkodhatok, amíg a takaró ér, mert ha 3 méterrel a part előtt fogy el az energiám, akkor nem tudom átúszni a Dunát, és hiába úsztam át 95 százalékosan abba bele fogok halni.
Gyakran átúszta?
Igen, tizenegynéhány éves koromtól szerettem minden évben legalább egyszer átúszni a Dunát, persze gyakran pofonoktól kísérve, mert a szüleim féltettek és nagyon nehezen viselték vállalkozásomat. Ez egy kihívás volt számomra, és amikor már idősebb voltam, akkor érintettük a Duna egyik partját majd visszaúsztunk. Sok veszéllyel járt, de nagyon szép gyerekkorom volt.
Ha jól tudom az úszás, mint szenvedély ma is megmaradt, hiszen a Balaton átúszáson évről évre elindul.
Ma már nem úsznám át a Dunát. Ám aki a Dunánál, a hídlábánál tanul úszni, ott ahol örvények vannak, annak a Balaton-átúszásban csak az a kérdés, mennyi idő alatt sikerül..
Úgy látszik, hogy az örvények között úszás az ön specialitása, ha ezt a politikai életre is átfordítjuk… Véleménye szerint mikor volt könnyebb felnőni, amikor ön gyerek volt, vagy pedig ma?
Egészen más a két kor, más a gyerekek és a szülők elfoglaltsága. Az én szüleim otthon dolgoztak, fiútestvéreimmel, nagyszüleimmel éltünk együtt. Mindig volt otthon két-három felnőtt, volt reggeli, ebéd, vacsora, számonkérés, elszámoltatás. Mindig volt „felelős” feladatom a háztartásban, a ház körül. Tudtam, ha nem végzem el a munkámat, hogyha rosszat csinálok akkor azért meg fognak büntetni. Ma pedig már a saját generációmon látom, hogy az időbeosztásunk bizony nem „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás”, hanem 12-13 óra munka. Sokkal kevesebb időnk jut a gyerekekre, mint szüleim, nagyszüleim korosztályának, akik szinte egész nap együtt lehettek velünk. Álltunk mellettük, együtt dolgoztunk, együtt főztünk. Az én gimnáziumi éveimben az otthoni tanulás kb. egy órát tett ki. Ma azt láttam a gyerekeimnél, hogy az otthoni tanulás 6-8 óra az iskola után, ezért könnyen felmentik a szülők a gyerekeket az otthoni munka, vagy plusz vállalalások és az ezzel járó felelősség alól. 
Gyerekkorában, két Duna-átúszás között miről álmodott?
Hát nem arról hogy politikus leszek… Voltak olyan álmaim, hogy ugyanúgy, mint édesanyámnak, nagymamámnak lesz férjem, sok szép gyerekem, Duna-parton kertem, házam, és akkor ott fogunk élni, mint Marci Hevesen, amíg meg nem halunk. Ilyenekről álmodoztam. Aztán 17 éves lehettem, amikor megfogalmazódott bennem, hogy ügyvéd szeretnék lenni. Édesapámnak volt egy ügyvéd ismerőse, és én annak az ügyvédúrnak csak a szabadidejét, a rugalmas munkabeosztását, fizikai és szellemi szabadságát láttam, ezért úgy gondoltam, ha nincs matematika tantárgy, akkor belehúzok a tanulásba és felvételizek a jogi egyetemre. Később ez a komoly elhatározássá érett bennem, harmadik nekifutásra pedig fel is vettek az egyetemre. Nekem nem voltak jó kapcsolataim, nem volt kitüntetése édesapámnak, amiért pluszpontokat kaphattam volna, ezért nagyon megdolgoztam az egyetemért, és attól kezdve tudtam, hogy ügyvéd leszek.
