Kutatók kifejlesztettek egy olyan hagymafajtát, melyet feldarabolva nem könnyezünk. A zöldségnek még csak a prototípusa létezik, de várhatóan egy idő múlva a laboratóriumok után a piacokat is birtokba veszi. Hová lesznek akkor a romantikus filmek zokogós jelenetei, melyekben a háziasszony így füllentett: „Én nem sírok, ez csak a hagyma…” Génmanipulált zöldségekről - gyümölcsökről, virágokról, haszonállatokról - már hallottunk eleget; manapság szinte már minden nap kitalálnak valamilyen eljárást, amely után az adott fogyasztási cikk (leánykori nevén: a természetben élő lény) láttán már Isten is azt mondaná: „Jé, én nem is ezt teremtettem.”

A klónozott bárányok és emberi szervek után egy könnymentesített hagyma már nem is olyan nagy szám. A tudós pedig olyan, mint egy gyerek: szeret matatni a dolgokban, és kicserélni itt-ott ezt-azt. Ám, míg a lurkó ténykedése után a játékvonat, - autó, -mackó már nem funkcionál, a kutatók szakmai tudásának köszönhetően a megbabrált élőlények továbbra is „működnek” - csak másképp. Az más kérdés, hogy ha mi lennénk a hagymák, szeretnénk-e, hogy belepiszkáljanak a génjeinkbe. Ha pedig a csirkék, jól esne-e ötször annyit tojni, mint amennyire „be vagyunk programozva”.



A lényeg az élet megkönnyítése, az ember elé gördülő legkisebb, már-már szinte jelentéktelen akadályok megsemmisítése. Mint amilyen például az, hogy hagymaaprítás közben könnyezünk. Ez tényleg szörnyű, biztosan milliónyian haltak már bele. Azt, hogy a paradicsom alapból kisebb, az uborka rövidebb, a liba soványabb, a rózsa tüskésebb (és tovább sorolhatnánk a -bb-ket) volt valamikor hajdanán, lassan már csak nagyszüleink elbeszéléseiből tudhatjuk. A természet maga is alakítgatja lakóit az évszázadok folyamán, például elcsökevényesítette a delfinek végtagjait, mikor azoknak ősei visszatértek a szárazföldiről a vízi életmódra; vagy a tudósok szerint hamarosan „ellopja a kislábujjunkat”, mert nem használjuk semmire.

A „ne játsszunk Istent, hagyjuk meg a kozmetikázást a természetnek” felfogás az utóbbi időben már nincs előtérben, így szabadon kiélhetjük - jobban mondva a hozzáértők kiélhetik - felfedezői és kísérletezői hajlamunkat. „A kényelem az első!” felkiáltással létrehozhatjuk a héj nélküli narancsot, almát, krumplit - ne kelljen már hámozni -, a szőr nélküli disznót, a toll nélküli tyúkot - ne kelljen már kopasztani -; még ideálisabb esetben tenyészthetnénk őket külön-külön. Mármint a sonkát külön meg a tarját külön. A morbiditásba hajló lehetőségeket elvetve térjünk vissza a jelenbe, azaz a közeljövőbe. Az a helyzet ezekkel a tudományos fejtegetésekkel, hogy ami ma még vízió, holnapra akár már fel is találták; így a „lapzárta után érkezett” mintájára hamarosan elkezdhetjük használni a „lapzárta után feltalálták” szófordulatot.

Az állatkísérletek után jön az embereken való tesztelés. Nézzük csak, mi az, amit nem szeretünk magunkon, és szívesen kiiktatnánk. Létrehozhatnánk mondjuk nőknek a génmanipulált körmöt és hajat, hogy ne törjön le folyton, illetve dús és fényes legyen; férfiaknak a lassan növő szakállat, hogy ne kelljen minden nap borotválkozni; mindkét nemnek pedig a zsírsejtek nélküli szervezetet, hogy mindig karcsúak legyünk. Az, hogy a szőrzet és a zsír nem elsősorban esztétikai szempontok alapján „döntött úgy”, hogy megjelenik rajtunk, hanem, hogy védje a testet - a hidegtől, a sérülésektől, a szennyeződésektől -, a szépség és a kényelem korában elhanyagolható tény. Szép lassan pedig olyan mértékben eldeformálunk mindent magunk körül, hogy az eredeti változatokat múzeumban kell majd mutogatnunk.
Lassan pedig eljön az a világ, ahol meghatározhatjuk, hogy mondjuk szőke, kékszemű leánygyermeket szeretnénk, aki felnőve százhetven centi és ötven kiló lesz, dús hajjal és keblekkel, fehér bőrrel és lapos hassal. Remélem, sikerült eltalálnom napjaink szépségideálját. Mármint az európai társadalmakét; Afrikában vagy Dél-Amerikában nyilván más színeket és méreteket használnának, de a lényeg ugyanaz. Egy idő után azt vennénk észre, hogy egy-egy társadalomban ugyanolyan emberek élnek. De miért rossz mindez - tennénk fel a kérdést -, hiszen minden álmunk, hogy úgy nézzünk ki, ahogyan megálmodtuk. Azonban, a szépségideál fogalmában valahogy az is benne foglaltatik, hogy kevesen bírnak annak jellemzőivel. Hiszen hogyan is bálványozhatnánk valamit, amiből percenként kettő sétál el mellettünk az utcán? Így valószínűleg a sok szőke, kékszemű lány elkezdene barna szemre és hajra vágyakozni, hogy kitűnhessen a többiek közül. És akkor kezdhetnénk a génmanipulálást elölről.

Nem is az a baj, hogy Istent játszunk (megtesszük azt a kísérletezgetés nélkül is), vagy új dolgokat hozunk létre (hiszen így másztunk le egykoron arról a bizonyos fáról), hanem az imént említett probléma: az, hogy a génmanipulációval megszüntetjük a biológiai sokféleséget; és a nemzeteket egybetömörítő, és azok különbségeit, egyediségét összemosó szervezeteink mintájára létrehozunk egy „Természet Uniót”, ahol minden macska fekete, minden paradicsom ugyanakkora, és egyik hagyma sem fakaszt könnyeket. Pedig az olyan jópofa. Én szeretek hagymát aprítani, és közben nevetni azon, hogy sírok.