Hogyan csináljunk polgári réteget? S hogyan ne?

A kormányfő beszédében – meglepő módon a Fidesz retorikai arzenáljából kölcsönözve – egy polgárosodási folyamatot vázolt fel, amelynek szerinte három útja létezik. A konzervatív, amely a középrétegek támogatása révén kívánja felzárkóztatni az alsóbb rétegeket, a liberális, amely állami beavatkozás nélkül a piaci önszabályzó működésétől remél jólétet, és az általa helyesnek vélt szociáldemokrata. Ez utóbbi három alappillére Gyurcsány szerint a munka (foglalkoztatottság kiterjesztése), a tudás (informatikai szakórák növelése, infrastrukturális fejlesztések) és a tulajdon.

Eme harmadik tényező megvalósulását a miniszterelnök egy új program elindításától reméli, amely lehetővé tenni minden magyar és hazánkban élő uniós állampolgárnak, hogy kedvezményes áron állami cégek résztulajdonosává váljon. Egész pontosan: „Az Új Tulajdonosi Program lehetővé teszi, hogy állami cégekben pár ezer forint induló befizetéssel akár százezer forint értékű tulajdont vásárolhassanak az emberek, hogy családonként pár százezer, vagy akár egy-két millió forintos tulajdon is összejöhessen. Azt javasoljuk, hogy a következő hetekben határozzuk meg az állam tulajdonában lévő azon vállalatok körét, amelyeknek jelentős tulajdonhányadát nyílt vitában meghatározott, mindenki számára egyaránt érvényes ösztönzőkkel és kedvezményekkel felajánljuk valamennyi magyar, illetve huzamosabb ideje Magyarországon élő európai uniós polgárnak. Adjunk részletfizetési és adókedvezményeket, sőt talán valamennyi árfolyamkedvezményt is azoknak, akik azt mondják: teszek én is azért, hogy tulajdonos polgár legyek!”



Csaba László közgazdász szerint azonban a kormányfő ötlete két évtizeddel ezelőtt volt divatos, mára ellenben bebizonyosodott, hogy sehol sem működik hosszútávon ez a megoldás. A gondolat gyökere már a rendszerváltáskor is az a meghaladott feltételezés volt, hogy nem lesznek közép-európai nagytőkések és nemzetközi befektetők a hazai gazdasági szférában. Az efféle tulajdonosztogatás Kanadában és Franciaországban ért el rövid távú sikereket, de Csehországban és Oroszországban sehová sem vezetett. Csaba László szerint ez az intézkedés sem a privatizáció társadalmi elfogadottságát, sem a nagyvállalatok jobb működését nem segítené elő. Úgy vélte, az Állami Autópálya-kezelő Zrt., a Szerencsejáték Zrt., a Magyar Villamosművek Zrt. és a Magyar Posta Zrt. kisebbségi részvényeit lehetne szétosztani a program keretében, ám az volna üdvös, ha a cégeket a tőzsdére vinnék, és egy részét kedvezményes formába a dolgozók között értékesítenék.

„Más országokban sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket”
Hegedűs Miklós a koncepcióról

Lapunknak nyilatkozott a kérdésben Hegedűs Miklós közgazdász is, aki szintén nem tartja előremutatónak az állami tulajdonszerzési opciót.

Hogyan érintette a miniszterelnöki bejelentés a lakossági tulajdonszerzés tervéről?

Én alapvetően nem vagyok a tulajdonszerzési lehetőség ellen. A monolitikus állami tulajdonlást, ami most néhány kitüntetett cégnél igaz, szüntetné meg a gyurcsányi terv, bár alkalmazható lenne az energiacégekre is, amelyekben önkormányzati tulajdon van jelenleg. Ugyanakkor nem tudom, mekkora lakossági érdeklődés kíséri az akciót, nem hiszem, hogy jelentős szándék fogalmazódna meg az állampolgárok részéről, épp a jelenlegi jövedelmi viszonyok miatt.



Működhet a koncepció?

Más országokban sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Egy-egy, legfeljebb 800-1000 milliárd értékű vállalat elenyésző az össz-tőkeállományhoz képest. Ezektől nem várható a miniszterelnök által kívánatosnak tartott polgárosodási folyamat.

S a vállalatok teljesítménye javulna?

Az igazi gond eme cégek hatékony működésével kapcsolatos, ha megmarad a részleges magánosítás után is a korábbi állami döntési jogkör, nagyon kis mértékű változásra látok csak lehetőséget. Ha pedig a cégek dolgozói vásárolják meg eme részvényeket, még inkább konzervatívabbá, piacellenssé válhatna eme cégek irányítása.

Mi lenne akkor a megoldás?

Az államnak olyan feltételeket kellene teremtenie, amelyek révén a döntően állami tulajdonú cégek is a piaci szféra azonos jogkörrel bíró szereplői lehetnének, nem pedig rövid távú politikai célok szolgálatában állnának. Nem kellene ezeket a cégeket egy szociális rendszer részeként működtetni: ez pedig kormányzati hozzáálláson múlik, nem tulajdonosin. Amíg ezek a feltételek nem teljesülnek, addig nem lesznek valós piaci szereplők eme vállalatok. Franciaországban, ahol pedig nagy divatja van a privatizálási gyakorlatnak, még ott is a politika rátelepedik ezekre a cégekre. Az állami cégek menedzsmentjének kinevezésekor ne a politikai barátság döntsön, hanem a hozzáértés. Borítékolom, hogy ahogy eddig is, 2010-ben az összes nagy állami cég vezetése, egészen a portásig ki fog cserélődni.



Gyurcsány emellett egy adócsökkentési programot is bejelentett.

Ami ezt illeti, most valóban lehetővé teszi a költségvetés, hogy 200-300 milliárdos adócsökkentést hajtsunk végre, anélkül, hogy ezzel érdemben befolyásolnánk a 2010-re kitűzött 3 százalékos költségvetési hiányt. Ugyanakkor a beszéd után megszólaló vállalati szereplők és érdekképviseletek véleményével ellentétben én úgy gondolom, ez az összeg nem kisvállalkozói szféra terheinek a mérséklését fogja szolgálni, hanem a munkavállalókét. A személyi jövedelemadó leszállítása, ami bérköltségcsökkentést is hozhatna, hiszen kisebb nyomás lesz a bruttó bérek növekedésére, ha az adókulcsok magasabb határokhoz igazodva változnak.

Az adócsökkentés mítosza

Gyurcsány másik ötlete ugyanis az adóterhek csökkentésére vonatkozott: „A kormány tudatában van annak, hogy csökkenteni kell a munkabérre rakódó járulék- és adóterheket annak érdekében, hogy könnyebb legyen a foglalkoztatás, hogy kevesebb akadály álljon a legális foglalkoztatás előtt. Elsődleges célunk tehát a munkahelyteremtő tehercsökkentés. Ennek határozottnak, de megfontoltnak kell lennie. Határozottnak az irányokat, és megfontoltnak a mértéket tekintve. Számításaink azt mutatják, hogy az egyensúlyi célok veszélyeztetése nélkül jövőre mintegy 200 milliárd forinttal biztosan csökkenthető az adóterhelés. Ha kiderül – mint ezt néhány szakértő állítja –, hogy ennél nagyobb mozgásterünk van, akkor a rendelkezésre álló további forrásokat is elsősorban tehercsökkentésre, illetve hiánycsökkentésre kívánjuk fordítani.”

Oszkó Péter, a Deolitte elnök-vezérigazgatója azonban úgy gondolja, hogy nem megalapozott az beígért Gyurcsány-féle adócsökkentés, ami akár bevételkiesés árán is megvalósulhat. Oszkó kritizálta a 200 milliárdos összeget is, szerinte ennyiből az összes munkavállalóra vonatkozó adózási morált és a foglalkoztatottságot nem lehet érezhetően megreformálni. 10 százalékos járulékcsökkentésre 7-800 milliárd kellene. Továbbá nem a minimálbéren élők adózásának mértékét kellene megváltoztatni, hanem a legmagasabb keresettel rendelkezőkét, mert ott vannak európai viszonylatban jelentős anomáliák. Egyeztetések ugyanakkor zajlanak a szakmai szervezetek, a vállalati szféra képviselői és a kormány között, de közös tervről egyelőre nincs szó.

A napokban egyébként Demján Sándor is nyilatkozott az adóterhekről, ő egy hárompontos csomagot fogalmazott meg. Első lépésként az adóterhek csökkentését, majd a jövedelem növelését, végül egy külföldi befektetőknek szóló, hosszabb távú adóteher-előrejelzést várna a kormánytól . „Ha csökken az adósságszolgálat, a személyi jövedelmeket kell csökkenteni nem úgy, hogy emeljük a mostani bruttó bért, hanem az erre jutó adókat csökkentjük. Tehát, ha van a költségvetésnek 1 Ft plusz bevétele az adósságszolgálat után, akkor azt adócsökkentésre kell felhasználni.”

Vagyis...

Ezek fényében úgy tűnik, hogy Gyurcsány Ferenc egyik gazdasági terve sem hozhat igazi áttörést. A tulajdonosszerzési program nem valószínű, hogy nagy érdeklődést váltana ki, és a vállalatok működésén sem javíthatna érdemben. Az adócsökkentési koncepció pedig a szakértők szerint pozitív kezdeményezés, azonban a 200 milliárdos keret nem tesz lehetővé érzékelhető tehermérséklést, illetve, ahogy Demján is kifogásolta, ad hoc módon működik az adóztatási rendszer. Vagyis egyelőre politikai szólamként értékelhetőek a bejelentések, nem pedig reálpolitikai akciótervként.