Fiatalkorom óriási felfedezését jelentette a 90-es években készült és Magyarországon egészen 2000-ig sugárzott sorozat. Többek között megtanulhattam belőle azt is, hogy Amerikában is készülnek emberi, szerethető „szappanoperák” is. És hogy mekkora örömet válthat ki egy képernyőn megjelenő rénszarvas. Aki esetleg nem tudná: a sorozat egy New York-i orvos viszontagságairól szól Cicely-ben, egy alaszkai kisvárosban.

Joel Fleischman ez a karakter, akit Rob Morrow játszik: alakításáért többször jelölték Emmy- és Golden Globe díjra. A fiatal orvost tehát Alaszkába küldik 4 évre, amit az ifjú doki úgy értékel, hogy a világ legrosszabb helye, és cseppet sem lelkes „küldetésétől”. Természetesen az epizódok során akklimatizálódik, köszönhetően Maggie-nek, Ed-nek, Chrisnek, vagy éppen asszisztensének, Marilynnek és még sokan másoknak a kis városkából.

A sorozat nem alaptörténete miatt annyira szerethető. Ironikus, ám hőseivel szeretettel bánó sztori, ahol minden egyes szereplőnek megvan a maga bája. Fleischman doki, mint nehézfejű városi figura, Chris, az irodalmi idézetekkel is operáló bársonyos hangú rádiós műsorvezető hamar kedvencekké nőtték ki magukat.

Mindenkinek megvan a maga helye, világnézete és ismeretanyaga a kis faluban. Kezdve Marilyntől a sztoikus bölcsre emlékeztető szigorú asszisztensnőtől, át a fiatal - Marilynhez hasonlóan indián - filmrajongó Eden keresztül, a nem kifejezetten nőies munkákat végző, de rendkívül bájos Maggie-n át (pilóta és szerelő).

Általában a legtöbb problémám a szappanoperákkal az, hogy teljesen életszerűtlenek. Tudom én, hogy az alaszkai kisvárosok nem olyanok, mint a megismert Cicely, de mégis olyan alapvető emberi magatartások jelennek meg, amik érvényesek a világ bármely tájára.

Tipikus példa arra, hogy a sorozat is lehet olyan, mint az élet a Maggie és Joel között kialakult szerelmi szál. Vagy Marilyn asszisztensnő következetessége a „hívás az egyesen” szempontjából, ami a rendelőben azért hangzik viccesen, mert összesen egy vonaluk van. Ezek mind olyan apró gagek a sorozatban, amikkel nap mint nap találkozunk a való világban is, általában bosszankodunk rajta, pedig egy nevetéssel elvehető az élük. Vagy például az állandó konfliktus Ed és Joel doki között a kopogásról. Ed ugyanis nem kelt ilyen zajt az ajtón, hiszen az indiánok nem teszik, túl durvának tartják. Mire Fleischman doki érdeklődik, hogy akkor mit tesznek: „A kulcsot használják.” De olyan hétköznapi gondok is felmerülnek, hogy mit tehet például egy rádiós műsorvezető, ha elveszíti a hangját.

Egyik kedvencem a kocsmáros barátnője (később felesége), aki számára Napóleonban az a visszatetsző, hogy egy konyakról nevezték el. De minden, ami szomorú vagy szívet szorítóan szép ki van egészítve egy-egy ironikus kikacsintással. Sokak kedvence az egyes vélemények szerint átok sújtotta Maggie-nek az a barátja, akinek földi pályafutásának végét egy égből rázuhanó műhold jelenti. A tévés történelem egyik legmorbidabb temetési jelenetére pályázó rész, amikor „gyilkosával” együtt helyezik végső nyugalomra a szerencsétlenül jártat.

De helyet adott a sorozat olyan agyament ötleteknek is, mint a tehénkilövés. Mielőtt az állatvédők felháborodnának: később átalakul az ötlet és a tejet adó állat helyett egy zongorát küldenek a levegőbe. Az egész sorozatra jellemző, amit már századokkal előbb Shakespeare is megírt: „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer.” Bogaras, néha bolondnak tűnő emberek élnek Cicely-ben. De ahogy egyre jobban megismerjük őket, és egyre jobban meg is kedveljük, szép lassan rájövünk, hogy milyen mély igazságokat hordoznak magukban. Csak ne legyünk olyan „mélységesen felületesek”!

Órákig lehetne még ódákat zengeni a sorozatról, valószínűleg, aki régen szerette és teheti, nézni fogja. Remélem azok számára, akiknek eddig kimaradt ez az élmény most elegendő volt ez a kis ízelítő arra, hogy kicsit fagyosabb tájak felé kacsintgasson. Legalábbis a sorozat szintjén. Még egy kis idézet ízelítő gyanánt (szabadfordításban):

Bernard: Elnézést!
Joel: Igen.
Bernard: Hol vagyok?
Joel: Tudja én is ugyanezt a kérdést teszem fel folyamatosan magamnak mióta idekerültem. Végül rájöttem ,hogy valahol a semmi közepe és a világ vége közt vagyunk.
Bernard: Ó. És hol van ez a térképen?

A Miért éppen Alaszka? szabályos elvágyódást is indított volna gyermekfejemben, ha nem lettem volna már akkor is a kellemesebb 20-30 fokos levegő rajongója. Az viszont tény, hogy a sorozat kiváló emberismereti tréninget jelent ahhoz képest, amiket ma lehet a televízióban látni (tisztelet minden kivételnek). Mindezt ráadásul olyan emberszeretettel és humorral teszi, amire mai is nagy szükség lenne a filmgyártóktól és igény is lenne rá a nézők oldaláról.

Jó szórakozást mindenkinek ma este héttől és minden hétköznap!