Az Országgyűlés 2000. június 13-án hozott határozatot az emléknapról, amelyet Horváth Béla akkori kisgazda képviselő kezdeményezett. Február 25-én arra emlékezünk (már, aki...), hogy Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát a megszálló szovjet katonai hatóságok 1947-ben, ezen a napon tartóztatták le szovjetellenes kémkedés és ellenkormány alakításának hamis vádjával, majd 25 évi, a Szovjetunióban letöltendő kényszermunkára ítélték. Az ő története sok ezer magyar közös története, így Kovács Béla példáján keresztül joggal emlegethetjük ezt a napot a kommunizmus áldozatainak emléknapjaként.

Fanyar humorral azt is mondhatnánk, hogy mi magyarok szinte minden hónapra (vagy minden hétre?) be tudnánk iktatni naptárunkba egy olyan napot, amelyen egy fájdalmas történelmi eseményre, illetve az annak következtében elhunyt sok ezer magyarra emlékezhetünk. Januárban a doni áttörés halottjainak emléknapja, és a holokauszt áldozatainak emléknapja van. Márciust az 1848/49-es balsikerű forradalom története lengi be, áprilisban pedig tarthatnánk a Tatárjárás áldozatainak emléknapját, hiszen1241 április 12-én ezen a napon szenvedett vereséget IV. Béla serege (ez a nap szerepel is az úgynevezett jeles napok honlapján, bár azért a „jeles” jelző erősen megkérdőjelezhető ebben az esetben…). Májusban a Rákóczi Szabadságharc áldozataira emlékezhetünk (május elsején írták alá hivatalosan a 8 évig tartó szabadságharc békeszerződését), augusztus 29-én, a mohácsi csatavesztés napján pedig megtarthatjuk a török hódítás következtében elhunyt magyarok emléknapját. És ha nagyon kutakodunk temetetlen múltunk labirintusaiban, akkor találunk még ilyen „jeles” napokat szép számmal.

Ezeket a napokat azért kellene hivatalosan is emléknapnak nyilvánítani (már amelyik még nem az), mert azzal a drága jó ellenzék számára teremthetnénk számos új lehetőséget arra, hogy együtt érző emlékezés címén, színvonalas program keretében anyázhassa burkolt formában a kormányt. Ezt tette ugyanis a kommunizmus áldozatainak emléknapja alkalmából Kövér László és Orbán Viktor is – A betyárját! Hát ki gondolta volna erről a két jóravaló fiatalemberről?

Kövér, aki egyébként Fidesz országos választmányának elnöke, a következőket mondta egy vasárnapi rendezvényen Csömörön: „a kommunista rendszerek látszólag eltűntek, beláthatatlan struktúrái és nagyon is látható egykori képviselői, haszonélvezői azonban ma is itt vannak közöttünk, megmérgezve az életünket. A gonosz győzelméhez elég, ha a jók tétlenek maradnak. Amikor emlékezünk, akkor tehát önvizsgálatot is kell tartanunk, mit tettünk azért, hogy a világ jobb legyen.” A 2002-ben elhíresült köteles beszéd gazdája (még a Fidesz kormány idején mondta azt, hogy akik nem tudnak örülni a kormány intézkedéseinek, azok akár fel is akaszthatják magukat) a jelek szerint nem tud megújulni, és évek óta minden emléknapon egyfajta háborúról, a gonosz és a jó erők küzdelméről beszél (alighanem agyára ment a Csillagok háborúja, bár lehet, hogy csak a hatalomvágytól gőzölt be egy kicsit…) – kezdek megcsömörleni tőle. Ezt alátámasztandó idézném Kövér 2005-ben az októberi forradalom kapcsán mondott szavait: „60 éve alattomos, mocskos kis háború folyik ez ellen a nép ellen, az elődök bűneiből igyekeznek erényt kovácsolni az utódok.” Szóval alighanem Kövér kimondottan örülne, ha mondjuk áprilisban a tatárjárás áldozatainak emléknapja alkalmából is mondhatna egy szofisztikált beszédet, melyben párhuzamot vonna a tatár sereg és az országot jelenleg is elnyomás alatt tartó kormánypártok között. A beszéd valahogy így hangozna: „1242-ben Batu kán seregei látszólag elhagyták az országot, de a gonosz erői Batu Gyurcsány vezetésével ma is közöttünk vannak, és a vérünket szívják. 766 esztendeje alattomos, mocskos kis háború folyik ez ellen a nép ellen, de mi a jók, Orbán Viktor vezetésével újralapítjuk az országot, ahogy elődeink is tették IV. Béla irányításával.”

És ha már Orbán "királynál" tartunk, akkor álljanak itt az ő mondatai is, melyekkel a kommunizmus áldozataira emlékezett kedden Szombathelyen: „Azért akartunk rendszerváltást, hogy a múltat a helyére tegyük, az áldozatoknak megadjuk a tisztességet, felelősségre vonjuk az elkövetőket, a jövő nemzedékének pedig jobb gazdaságot, magasabb életszínvonalat, biztonságosabb életet, jobb egészségügyet és színvonalasabb oktatást teremtsünk, mint amilyen a diktatúrában volt” - ezeket a célokat „mint rendszerváltók” nem adják fel, sőt, a diktatúra áldozatainak emléknapján megerősítik, mondta Orbán Viktor.

Hát mi tagadás, ez a mondat minden dicséretet megérdemel, Cicero jöhetne tanulni Orbántól! A Fidesz vezérének ugyanis egyszerűen nem lehet olyan témát adni, hogy abba ne tudná az aktuálpolitikát beleszőni. Ahogy az áldozatokat össze tudja hozni egy mondatban az egészségüggyel és az oktatással (jaj, hát csak nem ezekben a kérdésekben tartanak rövidesen népszavazást?) bámulatos, bámulatosan hányingerkeltő! A legimponálóbb viszont az, hogy ez az Orbán fiú mindig mindennek tudja a helyét. Most a múltat akarta helyrerakni, évindítójában a jövőt, 2005 október 23-án (nem csak akkor) pedig a kormányt: „1956-ban is azt akartuk, hogy kerüljenek helyükre a dolgok (az oroszok Moszkvába, a kommunista párt a süllyesztőbe, a bűnös országvezetők pedig a cellákba), ma is ezt akarjuk.” – Az emberek 2006 tavaszán helyére is rakták Orbánt Viktort, de ő bizony az a fajta, akit ha kidobnak az ajtón, visszamászik az ablakon.

De vajon milyen beszédet mondana augusztus 29-én, a török hódítás következtében elhunyt magyarok emléknapján? „1526-ban Mohácsnál is azt akartuk, hogy a törökök helyükre kerüljenek, hogy jobb legyen az egészségügy, hogy Tomori katonáinak ne kelljen vizitdíjat fizetnie, és hogy Szapolyai akkor még meg sem született fiának, János Zsigmondnak ne kelljen tandíjat fizetnie! Ezt akartuk Mohácsnál és ezt akarjuk ma is!” – mondhatná Orbán Viktor a mohácsi csatavesztés napján.

Most, pedig itt kellene sorakoznia a bezzeg pártok listájának, akik képesek úgy emlékezni egy történelmi eseményre, hogy azt nem állítják az aktuálpolitika szolgálatába. De erre sajnos nem igen van példa. Néha-néha, azért előfordul, hogy egy párt tud az adott eseményhez méltóan emlékezni – tegnap például az SZDSZ tette ezt: koszorúztak a Corvin közi emléktáblánál, és felolvasták, hogy kikre emlékeznek – de általában csak acsarkodásra, egymásra mutogatásra, ellenszenv- és gyűlöletkeltésre telik a pártoktól. Ezek után pedig ne csodálkozzunk azon, ha az emberek jelentős részének fogalma sincs arról, hogy kikre emlékezünk február 25-én, vagy hogy sokan talán még Nagy Imrét is hajlamosak felcserélni Petőfivel. – Orbán úr! Először ezt kellene helyére tenni, és csak utána jöhetne a vizitdíj, meg a tandíj!