Magyarországon a nyugat-európai országokhoz képest átlagosan sokkal kevesebben szereznek diplomát - derül ki az OECD jelentéséből. Amíg Magyarországon a felsőfokú képesítést szerzettek aránya a huszonöt és hatvannégy év közöttiek körében tizenhét, addig az OECD-tagállamokban huszonhat százalék - derül ki a legfejlettebb ipari országokat tömörítő szervezet Oktatási körkép 2007 című jelentéséből. A fiatalabb, huszonöt-harmincnégy éves korosztályban még jelentősebb az elmaradásunk - a magyar húsz, az OECD-átlag harrminckét százalék - írja az MTI.

Azaz, kevés a magyar diploma. Vajon azok a fiatal pályakezdő értelmiségiek is így gondolják, akik tanulmányaik befejeztével hónapokig próbálkoznak sikertelenül elhelyezkedni saját területükön, majd a sok kudarc után kiábrándultan kezdenek el dolgozni egy call centerben vagy divatüzletben? Akik pedig mások lemaradását próbálták meg behozni, hogy elérhessük a hőn áhított OECD-átlagot, és elvetemültségükben több diplomát is szereznek, önéletrajzírás közben még ec-pec-kimehetszet is játszhatnak azon filózva, melyik (két) papirost tagadják le ahhoz, hogy az illető cég legalább fontolóra vegye az alkalmazásukat. Többdiplomást felvenni nem éri meg, ugyebár. Sőt, már találkoztam olyan álláshirdetéssel is, amely konkrétan kikötötte, hogy diplomával nem rendelkezők jelentkezését várják.



S ha már papiros. A napokban egy MDF-es politikus azt kifogásolta, hogy a baloldal egy az interneten látható videóban a magyar felsőoktatásban megszerezhető diplomát pár tekercs vécépapírhoz hasonlította. Ez a hasonlat több szempontból is sántít. Egyrészt a vécépapírt használjuk. Másrészt nem nagyon hallani olyasmiről, hogy elégedetlen, meg nem vásárolt vécépapírtömegek követelnék, hogy szigorítsák a vécépapírgyártás feltételeit, ami biztosítaná, hogy akiből végül vécépapír lesz, el is tudjon helyezkedni később egy háztartásban; vagy, hogy a vécépapírrá válás túlzott népszerűsége okán kevesebbekből lenne zsebkendő, szalvéta vagy papírtörlő, így az ember kénytelen lenne vécépapírt használni szinte minden célra; esetleg, hogy a vagyonosabb műanyagok, vasak, falemezek válnának vécépapírrá, pedig semmi tehetségük nincs hozzá. Tény, hogy a politikusok dolga inkább a javítás lenne a rosszként való diagnosztizálás helyett, de ha már megteszik, legalább olyasvalamihez hasonlítsák a diplomát, amihez az anyagán kívül legalább még egy dologban valóban hasonlít is. Például a vitrindíszhez, ágylábkiékelő szerkezethez, légycsapóhoz. „A diplomával kitörölheted a…” kezdetű szösszenet ugyanis nem állja meg a helyét, hiszen ez a papíripari gyártmány ahhoz túl kicsi és kemény a borítója.

Most már távolodjunk el a mellékhelyiségtől. Szerintem ma Magyarországon a diplomával nem az a legfőbb baj, hogy kevés, hanem az, hogy egyrészt sok; másrészt, főleg azokon a területeken - bölcsészet, média, jog, közgazdaságtan - sok, ahol talán még az előző generáció is állás után kajtat; harmadrészt, hogy igazából csak a diplomázók felét érdekli valóban saját hivatása, s ezekből is csak a felének van némi érzéke is hozzá - a többi az „addig sem kell dolgozni”, a „majd utána eldöntöm, mit is akarok”, valamint az „a diploma az olyan menő” mentén gondolkozik. Ezért van az, hogy manapság tanárfronton már a fóka sok és az eszkimó kevés (azaz, csak volt, már orvosolták: kiirtották a felesleges fókákat), a médiában szintén: aki úgy gondolja, szépen csillog a haja, tehát tehetséges tévés válna belőle, már rohan is kommunikáció szakra. Ha pedig jön a tandíj - hiszen miért ne jönne; valahogy mindig sikerül olyan dolgokat is megszavazni, amelyeket szinte az egész ország ellenez (lehet, hogy a galambok is voksolnak?) -, azok fognak rohanni oda, akiknek a tele pénztárcán kívül másuk lehet, hogy nincs is - s talán még a hajuk sem csillog.

A munkanélküliség kiábrándító dolog, de azért a „munkanélküli utcaseprő” valahogy mégis kevesebb könnyet csal az ember szemébe, mint a „munkanélküli nyelvészdoktor”. Azért az a nyolc év ablakon kidobandónak elég sok. De mi ez a hihetetlen diplomaláz? A haszontalan papiros népszerűségét talán a valóságshow-kéhoz hasonlíthatnánk. Ezt nézzük, mert ez van. Bölcsésznek megyünk, mert van több ezer hely, tuti jut nekünk is egy/mert egymilla egy hely, apu meg szívesen ad egy kis aprót. Az vajon miért nem jutott még senkinek sem az eszébe, hogy elsősorban nem a tandíjjal kéne variálni, vagy a pontrendszert másképp logikátlanná tenni minden egyes évben - bár, a változatosság valóban fontos -, hanem egyszer megbízni néhány okos embert, lennének már oly szívesek megvizsgálni, mire és hányra van szüksége az országnak. Hány orvosra, tanárra, zongorahangolóra, vécésnénire. És ennyi helyet kellene meghirdetni. Túltengő szorgalom esetén a felmérést meg lehetne ismételni minden egyes évben, s az egyetemi, főiskolai férőhelyeket e számok alapján kiszabni. Nem lézengene ennyi diplomás az utcán: akinek lenne, használná; és mivel, ha valahol kevés a hely, általában csak a legjobbaknak van esélye bekerülni; akinek sikerülne, úgy hagyná el az intézményt, hogy valóban értene is ahhoz, amit csinál.



Aki pedig nem nyerne felvételt a hőn áhított „mer’ szeretek olvasni”-könyvtár-levéltár szakra, és a nagy búsongás közepette rájönne, hogy neki igazából mégis a természettudomány a mindene, kénytelen lenne oda menni. Mert a természettudományos diplomából viszont kevés van, ugyanis. De nem csak a felsőoktatás területén keresgélhetünk, sőt. Bölcsészekkel tele a padlás; de ha elromlik a tévé, őket mégsem hívhatjuk fel. Helyettük jelenleg „úgy megjavítom, hogy tíz perc múlva újra elromlik”, „májusra ígértem, most december van, mi a gond?”, „rossz munkát végzek, de azt legalább drágán” jellegű szakemberek között csemegézhetünk. Ugyanez a helyzet az asztalosokkal, kőművesekkel, vízszerelőkkel. Ha ötven évvel korábban íródna e cikk, bátran nevezném őket összefoglaló néven mesterembereknek, de ma inkább nem teszem. Olyan már nincs is. Mert a kétkezi munka ciki. Régen az volt a király; úgy látszik, középút nem létezik. Pedig lenne rá igény. Lassan már több ember tudná megmondani, hogy a középkori Angliában hordtak-e sárga nadrághoz kék cipőt a harminc és harmincegy év közötti férfiak; mint megjavítani egy mosógépet. Pedig nem lenne az ciki, ha aki csinálja, értene hozzá. A hozzáálláson kellene itt változtatni; nem a megszerezhető pontok rendszerét össze-vissza kuszálgatni, tandíjon gondolkozni, „úristen, kevesebb a diplomás, mint nyugaton” jellegű felméréseket készíteni. Igaz, ha minden szép és jó lenne, nem lehetne keseregni; azt meg szeretünk. Egyébként is, csak egy kósza ötlet volt.