Hadd kezdjem a történet folyamát egy anekdotával. Néhány hónappal ezelőtt egy népligeti buszmegállóban háttal a Fradi-pályának állva két tizenéves lány beszélgetését hallgattam elképedve. Arról folyt a diskurzus, hogy vajon mi is lehet a mögöttük álló építmény. Arra nagy tanakodás után rájöttek, hogy valami focipályáról lehet szó, de hiába díszeleg (bár dísznek nevezni talán túlzás, mert olyan feketék a betűk mintha ezer galamb tojta volna le egyszerre) ott a klubház falán a három hatalmas betű: FTC – ez sem vitte őket közelebb a megoldáshoz. Mit nekik Fenyvesi, Varga, vagy Albert, mit nekik Ferencváros, számukra ezek a nevek, semmit se mondanak. A legendákat már egyre kevesebben ismerik, és jelenlegi formájában a Ferencváros is nagyon messze van attól, amit egykor a nemzet csapatának neveztek…
Amikor beléptünk az Üllői úti klubházba, és a portán nekem szegezték a kérdést: „Kit keres fiatalember?” – hirtelen nem is tudtam hogyan válaszoljak. Három lehetőség között hezitáltam: 1. „Jó napot kívánok a stadion névadójához jöttünk,” 2. „Üdvözlöm, az egyetlen magyar aranylabdást keresném” 3. „Szép napot, a Császárhoz (Albertet csak így emlegetik a Fradinál) jöttünk.” Aztán végül csak ennyit mondtam: "Jó napot, Albert Flóriánnal beszéltünk meg egy interjút."
A Fradi élő legendája a pályára néző szobájában fogadott minket farmerban, sportcipőben, ha nem lenne az ősz halánték azt is gondolhatná az ember, hogy most húzta le a stoplist. Pedig hát már közel jár a 70-hez. Persze, ha valaki nyugdíjasként is egy futballpályán éli az életét, akkor nem csoda, hogy megőrzi fiatalságát. A Fradi császára ugyanis, hétfőtől péntekig az Üllői úton tölti napjait, és persze a meccseken is ott van minden hétvégén.
Hogyan telnek a napjai?
- Minden hétköznap itt vagyok a pályán, és a nagycsapat körül tevékenykedem Szűcs Lajossal, Rákosi Gyuszival, és persze az utánpótlást is figyelemmel kísérjük, tanácsainkkal segítjük a klubot.
- Milyen érzés volt látni, amikor decemberben felkerült a stadion falára a neve, és Albert stadionná keresztelték az Üllői úti létesítményt?
- Nem akarok elhasznált frázisokat mondani, de azt megélni, hogy az ember második otthonát, - ahol az élete jelentős részét eltöltötte – róla nevezik el, az nagyon jóleső dolog, és köszönöm azt, hogy az elnökség gondolt rám.
- Én azt furcsálltam, hogy erre eddig nem került sor, hiszen a stadionnak nem volt neve, és hát az egyetlen magyar aranylabdásnál, aki egész életében a Ferencvároshoz kötődött keresve sem találtak volna „alkalmasabb” névadót.
- Azért voltak ennek a klubnak olyan alakjai, akikről el lehetett volna nevezni a stadiont. Itt van ugye például Springer Ferenc az egyesület alapítója, de ott voltak a Sárosi testvérek, Lázár Gyula bácsi, és persze ott volt az az óriási nagy csapatunk, ami nemzetközi szinten is híressé tette a Ferencvárost, tehát volt kiből választani.
A nevek említése, után aztán beindult a múltidézés, csak úgy röpködtek további játékosok, edzők nevei, évszámok, mérkőzések.
Van olyan mérkőzés, amit kiemelne hosszú pályafutásából?
- Az első meccseimet említhetem Kinizsi mezben – mert ugye akkor így hívták a csapatot – a serdülőcsapatban, aztán emlékezetes volt amikor ifi válogatottként két Európa-bajnokságon vehettem részt Luxemburgban, majd Bulgáriában, ahol harmadikak lettünk. Aztán 1958-ban bemutatkozhattam az akkor már Ferencváros nevet viselő nagycsapatban, és 1959-ben érettségi után már a válogatottban is játszhattam a világbajnoki ezüstérmes svédek ellen. Ha már itt tartunk, akkor meg kell említenem azokat az edzőket, akiknek sokat köszönhetek, így Záger Misi bácsit, aki a kölyökcsapatból kilószámra szállította a tehetségeket, aztán Tátrai Sanyi bácsit, aki az ifi válogatottnál és a Fradi nagy csapatánál volt az edzőm. Mindenféleképpen szólnom kell Hoffer Józsi bácsiról, aki volt edzőm a válogatottnál és főnököm az MTI sportosztályánál, ahol sportújságíróként voltam gyakornok, és persze nem felejtem el Baróti Lajost sem, aki szintén a válogatottnál volt edzőm sokáig. Baróti Lajos volt, aki hozzá mert nyúlni a fiatal játékosokhoz, 1958-ban Göröcs lett nála válogatott, ’59-ben én, aztán a 62-es vb előtt Mészöly, majd Farkas Jancsi és Bene Feri.
Ebben a pillanatban köszönt be a szobába ifjabb Albert Flórián, megszakítva néhány pillanatra a régmúlt felidézését, mert a következőkben már, mint büszke édesapát kérdeztem Flóri bácsit.
A pályafutásának emlékei jelentik a legnagyobb sportélményeit, vagy az pillanat, amikor 1995-ben a fia gól lőtt a Real Madridnak?
- Igen egyértelmű, hogy az egy felejthetetlen pillanat volt, csak hát teljesen más szemüvegen keresztül lehet néznem azt, illetve a saját pályafutásomat. Sokkal jobban izgul az ember, amikor kívülről látja a fiát, mint amikor ő maga focizik a pályán. Ott ugyanis nincs idő végig gondolni, hogy jaj, vajon mit fog szólni a Józsi bácsi, ha most nem jobbal, hanem bal lábbal lövöm a labdát. Kívülről átélni egy meccset teljesen más érzés: volt olyanra is példa, nem egy, nem kettő, amikor kicseleztem mindenkit, a kapust is, már zúgott az egész stadion, és aztán elrúgtam az üres kapu mellett, és akkor megkaptam a magamét a közönségtől, de hát ez a játék velejárója. Másképp éli meg az, aki nézi és másképp az, aki játssza. Azt a bizonyos Real elleni meccset, mikor a fiam gólt lőtt, innen a szobámból néztük, és a gól a másik kapunál esett, amikor Flóri jobb külsővel lőtt, már csak azon kellett izgulni, nehogy túlpattanjon a gólvonalon a labda.