- Ön lőtt gólt pályafutása során a királyi gárdának?

- Nem, nem is játszottunk velük abban az időben, csak a Barcelonával mérkőztünk egyszer Spanyolországban. Az biztos, hogy Real Madridnak gólt lőni a legszebb emlékek közé tartozik egy labdarúgó pályafutása során.

A kis kitérő után visszakanyarodtunk a múltidézéshez. Flóri bácsi góljaihoz, azokhoz a meccsekhez, emberekhez, melyeknek, illetve akiknek az emlékét különböző képek, plakettek jelzik a császár szobájában, és szóba kerültek fájó pontok is, na és persze az aranylabda is. 

Pályafutása során végig a Ferencvárosban focizott, de emellett játszott a ’60-as évek legendás válogatottjában, volt világ- és Európa-válogatott. Melyik volt a legjobb csapat, amelyikben pályára lépett?

- Az 1967-68-as Ferencváros, ez egyébként a pályafutásom legszebb éve is volt, Lakat Karcsi bácsi idejében, ott is van a falon az a csapat. Ekkor volt ugye Csehszlovákiában a balhé és mi a környező országokhoz hasonlóan szolidaritást vállaltunk velük, ezért visszavonták a nevezésünket, erre mit ad Isten, a csehszlovákok az utolsó pillanatban elindultak. Ez az akkori csapat tagjainak még a mai napig is egy nagyon fájó emlék. Messziről jött ember persze azt mond, amit akar, de abban az évben volt a legnagyobb esélyünk arra, hogy a BEK-ben minimálisan a legjobb négy közé jussunk.

- Ezzel meg is érkeztünk a hiányérzet témaköréhez…

- Igen, van hiányérzetem. Például ott van ugye a ’60-as római olimpia. Egy gyerek, aki elkezd focizni célokat tűz ki maga elé. A célom az volt, hogy világversenyeken szerepeljek, és lehetőleg minél eredményesebben. Azon a bizonyos olimpián 13 meccsből 12-szer nyertünk, egyszer kaptunk ki a dánoktól és harmadikak lettünk, aztán ott volt ugye a számunkra szerencsétlen’62-es és ’66-os világbajnokság, illetve a ’67-68-as szezon, melyre már utaltam.

- Gondolom a 62’-es világbajnokságról örökre megnevezte a csehszlovákok elleni meccs játékvezetőjének, Latisevnek a nevét?

- Igen, ezt el is mondtam a pozsonyi Új Szónak, és ők is elismerték, hogy Latisev elvitte tőlünk a továbbjutást. Ott lett volna reális esélyünk, hogy ’54 után világbajnoki döntőt játszunk.

- A chilei tornának azért maradhattott szép emléke is az ön számára, hiszen a világbajnokság gólkirálya lett, amit azóta egyetlen magyar játékos sem mondhat el magáról…

- Igen, négyen voltunk holtversenyben gólkirályok. De nemcsak akkor volt jó csapatunk, hanem ’66-ban is, amikor az első meccsen három fejes góllal kikaptunk a portugáloktól 3-1-re. Ha ez a vereség nincs, akkor a továbbiakban nem a szovjetekkel, hanem a dél-koreaiakkal kerülünk össze, ami nem lett volna mindegy, de ez már történelem. Tehát hiányzik, hogy a nagy tornákon - olimpián, világbajnokságokon, vagy a BEK-ben - nem sikerült fényesebbre csiszolni az érmet.

- Felejthetetlen gólok maradtak az emlékek között?

- Hála Istennek van egy pár. Az első meccsemen lőtt két gólom, amikor 3-1 nyertünk a Diósgyőr ellen. Aztán emlékezetes a válogatottban a németeknek lőtt gólom, vagy a Belgrádban szerzett mesterhármasom, de említhetem 1960-ból az angolok legyőzésekor született két gólt is. De minden olyan gól számomra kedves, amit a játékvezető megadott.

- Az aranylabda mennyire érte váratlanul?

- 1967 volt pályafutásom csúcsa. Bajnokságot nyertünk, az év játékosa lettem, gólkirály lettem, megszületett a fiam, a Jézuska pedig meghozta az aranylabdát. Az egy ilyen év volt.

A korszak futballját beárnyékolta a politika, ezt tükrözi az interjú során is szóba került ’67-es példa, illetve Novák Dezső esete, aki néhány éve bevallotta ügynökmódját. Flóri bácsit erről is kérdeztem, bár szemmel láthatóan nem szívesen beszélt róla. Vannak sebek, melyek sosem gyógyulnak… 

A politika mennyire árnyékolja be, mennyire mérgezi meg az emlékeket? Gondolok például Novák Dezső esetére.

- A Novákkal én már nem foglalkozom négy éve. A külföldre igazolásokról beszélnék inkább, amire abban az időben nem volt lehetőség. Volt több kérőm, de mindig azt a választ kapták, amit azóta álmomból fölébresztve is kívülről tudok: „a szocialista sporterkölcsökkel összeegyeztethetetlen”. Sem Albert, sem más nem kereshetett több pénzt, mint az ország vezetői. Persze kint lehetett volna maradni, de a család számomra fontosabb volt. Elég fura dolog lett volna, ha én kint lébecolok, őket pedig itthon esetleg meghurcolják.

- Nem bánta meg, hogy ez kimaradt az életéből?

- Nem, bár persze, szívesen kipróbáltam volna a külföldi profi életet, de csak úgy, hogy a válogatottnak mindig a rendelkezésére tudjon állni az ember. Sajnos az efféle megmérettetés kimaradt az életemből. Hívtak ugyan csapatok, de ezt inkább hagyjuk. Talán annyit még, hogy ’67 januárjában a feleségemmel kint voltam a Flamengonál Brazíliában három hetet, mint magán ember, vendégjátékosként, ahol két barátságos meccsen játszottam a Vasco da Gama ellen.

Zárásként még kitértünk a Fradi jelenlegi helyzetére, mellyel kapcsolatban bizakodó volt az aranylabdás, és elmondta, hogy a tavaszi szezon vízválasztó lehet, sok függ attól, hogy az angolok milyen játékosokat irányítanak a csapathoz. Persze azt egyelőre nehéz megmondani, hogy valóban elkezdődik-e egy fölfelé ívelő folyamat, és ha igen akkor az milyen magasságokig vezethet. Talán odáig eljuthat a klub, hogy az a két lány is, akit a bevezetőben említettem, megtanulja a Ferencváros nevét. Az viszont sajnos biztos, hogy alberti magasságokba nem mostanában emelkedik Fradi-játékos. Császárból egy van, nem hiába nevezték el róla az Üllői úti stadiont…