Sorra hulltanak el legjobb presszóink, egyre kevesebb helyen látni az emblematikus tört terazzo burkolatot, az alacsony, kerek műmárvány-asztalokat, amikhez képtelenség úgy leülni, hogy az ember ne verné be a térdét. Pedig az az asztal új minőséget adott az intimitásnak. Olyan közel kerülnek egymáshoz a melléje telepedők, ami a társas érintkezésben más helyütt megengedhetetlen. Kávés- és konyakospoharaink, félbehagyott krémeseink tányérkái csilingelve koccannak össze a csöppnyi asztallapon, ami ugyanakkor olyan magasságban – vagy inkább mélységben – tartózkodik, hogy képtelenség alatta lopva fogdosni választottunk térdét. Talán ez a feszült játéka a vonzás-távolságtartásnak tette anno oly népszerű és sikeres randihellyé a presszókat, ahová mindig „csak egy kávéra” invitálták egymást az üzekedni vágyók. Aztán lett belőle két konyak is, meg egy vermut, és egy látogatás a bőr- és nemibeteg gondozóban, vagy egy nem egész két hónapig tartó házasság, és emlékeztetőül – nehogy még egyszer ugyanabba a hibába essünk – egy esküvői fotó, utcai ruházatban, pecsétes zakóval.

Köztudomású, hogy zenei kísérettel inni jó, mi több, az ittas ember néha leküzdhetetlen késztetést érez arra, hogy nem ismerve se Istent, se embert, dalra fakadjon. Eme ősi hajlamok wurlitzernél és karaokénál humánusabb kielégítését szolgálná a presszózenész. Kinek ne jutott volna már eszébe beleverni a fejét az ördögi gépezetbe annak az ittastársnak, aki a sokadik pénzérmével csikarja ki az újabb lakodalmas vagy dallamos rock-slágereket abból? Felfut az emberben a kommersz cseresznye, mivel már harcosra itta magát, felhörpinti az utolsó habos kortyot a füles korsóból, nehogy a padlóra menjen, miközben üt vele, és elégtételt vesz a „csíkos gatyáért” vagy a „petróleumlámpáért”. Az élő és érző szívű billentyűs mindig új ízekkel tölti meg az elnyűtt dallamot, amire a zenegép képtelen. Én nagyjából akkor kezdem el idegeskedésemben tépkedni a poháralátétet, másképpen kekszet – ahogy tájékozott söntéslátogató körökben illik nevezni –, amikor harmadszorra csendül fel a félautomata zajforrásból pontosan ugyanaz a dallam, és konstatálom, hogy már megint Apostolt kértek.

Az is megesik, hogy az ember átöleli a mellette ülő vállát és – annak köszönhetően, hogy hét sör és négy keserű után mindenkinek zengő érchangja támad – felbüfögi az emlékeiben foszlányosan meglévő repertoárt. Ilyenkor elegyedik a mozgalmi dal az irredenta indulóval és vérbő kuplékkal, az „Amúri partizánok dala” az „Édes Erdély itt vagyunkkal” és a „Szomorú vasárnap, megjött a folyásom” kezdetű népszerű átköltéssel. Mindez remek alkalmat kínál arra, hogy heves szóváltásba keveredjünk a szomszéd asztalnál ülőkkel, akik valamely világnézetileg kifogásolható darabnál megjegyzést tesznek személyünkre, vagy énektudásunkra. Ilyenkor derül ki, hogy mindig rosszul emlékszünk a dalszövegre, illetve elnézést, a többiek emlékeznek rá rosszul, és mi tudjuk jól. Ilyenkor jöhet jól a súgógép, a mikrofon és a fél-playback csoportos bagzásából született, úgynevezett karaoke szerkezet, hogy a vitát elsimítsa, vagy éppen még nagyobb lángra tekerje.

A karaoke azon túl, hogy az alzheimeres énekesek fogódzkodója, két dologra jó. Az egyik, hogy legyen mi miatt szégyenkeznünk, a másik, hogy kiröhögjük és megalázzuk a másikat. Kíváncsi lennék egy a japánok karaoke-örűlete és a távol-keleti szigetországban tapasztalt öngyilkossági ráta összefüggéseit ismertető elemzésre. Azt sem értem, miért van mindenhol egy zsíros hajú rocker, aki mindig képes a léggitározás kedvéért felmászni a színpadra. Minden idők három legkínosabb választása, ha már súgógépről kell énekelni: A hűtlen az Eddától, az Elmegyek Máté Pétertől és bármelyik Ákos szerzemény.

A Krisztina körúti Kispostás – nevét a szomszédos postáról kapta – presszózenésze legendák alakjaiból volt összegyúrva, és legendává vált maga is. Wágner úr borvirágos orrához Stefan Derrick táskás szemeit és Torgyán József ruhatárát viselete: zöld öltönyhöz fehér alapon zöld csíkos inget vett, zöld nyakkendőt kötött, és hajtókájára fradijelvényt tűzött. Szemrebbenés nélkül, pókerarccal játszotta el szadizmusszámba menő számkéréseink még minket is megbotránkoztató darabjait. A kiszolgáló személyzet szívélyes közlése alapján örömmel fogadta fáradozásaiért cserébe a kis vodkákat. Ha végre elfogyott szeszpárába fúló elménkből az ismert slágerek garmadája, vagy a zsebünkből a kisvodkák anyagi háttere, a billentyűkbe csapott és a „Szentek bevonulását” kezdte játszani, egy louisianai baptista templom afroamerikai orgonistáját megszégyenítő virtuozitással. Lássuk be, szent volt maga is, aki esténként angyali türelemmel tűrte és viselte a részeg hordák zenei ízlését. Miközben – a jelek szerint – jobb sorsra érdemes dzsessz-zenész lehetett valamikor. Jobb sorsra lennénk érdemesek magunk is.