A sajtó munkatársaival már Theodore Roosevelt is jó kapcsolatot ápolt, amely egy vihar után öltött szervezettebb formát. Az érző szívű elnök nem nézhette tétlenül, hogy az újságírók az esőben ázzanak, s kijelölt számukra egy termet. Woodrow Wilson volt az első, aki néhány nappal hivatalba lépése után kiállt az újságírók elé. Első sajtótájékoztatóján 125 újságíró vett részt, de a jól induló viszony megromlott, az elnök végül már csak közleményeken keresztül kommunikált az újságírókkal.
Warren Harding - maga is riporteri gyakorlattal a háta mögött - előzetesen írásban kérte a kérdéseket, s csak a neki tetszőket válaszolta meg. Calvin Coolidge engedélyezte a "még egy kérdés" intézményét, vagyis hogy a riporter újabb kérdést tehetett fel az elnök válasza után. Az újságírók fehér házi munkájának első aranykora Franklin D. Roosevelt hivatalba lépésével köszöntött be. A sajtót tudatosan használó elnök hetente két tájékoztatót tartott, s összesen 992 alkalommal varázsolta el könnyed stílusával a médiát. Truman a tájékoztatók számát heti egyre csökkentette, s az egyre több külföldi újságíró miatt bevezette be a szabályt, hogy a riporterek kérdés előtt mondják meg nevüket és a lap címét, amelynek dolgoznak.
Eisenhower idején - amikor először berregtek a kamerák - az elnök és a média kezdetben szívélyes kapcsolata egyre hűvösebbé vált. A helyzet a fotogén külsejű Kennedy alatt változott ismét, a sajtótájékoztatókat élő adásban közvetítették, ezért JFK még a krízisek idején is a maga oldalán tudhatta a vele szinte baráti kapcsolatokat ápoló riportereket.
A hatvanas évektől az amerikai társadalomban végbemenő gyökeres változások új dimenziót adtak a média munkájának. Johnson elnök még tartotta magát az újságírók ellenében, az elhúzódó vietnami háború és a Watergate-botrány nyomán elhiteltelenedett Richard Nixon viszonya azonban fagyosnak sem volt nevezhető a médiával. A mélypont 1973. október 23-án jött el, amikor a kérdésre, miszerint a riporterek láthatóan feldühítették, Nixon azt válaszolta: az ember nem lehet dühös valakire, akit nem tisztel.
A helyébe lépő Ford már csak keveset tapasztalt meg abból, amit elődje kapott, de később bevallotta, ez nem kis részben járult hozzá ahhoz, hogy kegyelemben részesítse Nixont. Jimmy Carternek sem volt sokkal könnyebb dolga, az iráni túszügy után már csak hat tájékoztatót tartott. A Hollywoodban edződött Ronald Reagan mesterien bánt a sajtóval, még azt is elérte, hogy a riporterek jelentkezzenek a kérdések előtt. Az idősebb Bush elnöksége a média számára nem hozott nagy horderejű dolgokat, Bill Clinton hivatalba lépésével azonban véget értek a hosszúra nyúlt nyolcvanas évek. A fiatal elnök bőven szolgáltatott témát a sajtó számára, ennek ellenére jó hangulatban köszöntek el egymástól. A jelenleg is hivatalban lévő ifjabb Bush leginkább elszólásaival tartja ébren az újságírókat, az ő adminisztrációját minden idők egyik legtitokzatosabbjaként jellemzi a média.
