Százötven éve született Moravcsik Ernő Emil

A pesti egyetemen 1881-ben szerzett egyetemes orvosdoktori oklevelet, ezt követően a Gyógyszertani Tanszéken dolgozott, közben a Szent Rókus Kórház Bőr- és Bujakóros Osztályán, majd a Szülészeti és a Nőgyógyászati Osztályán működött segédorvosként. 1887-ben az elmekór- és gyógytan magántanára lett, s a királyi törvényszék elmeorvos szakértőjévé nevezték ki. Az 1892-es tanévtől a törvényszéki elmekórtan és lélektan nyilvános rendkívüli, 1901-től nyilvános rendes tanára volt, 1895-ben kinevezték az Igazságügyi Országos Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet vezetőjévé.

1908-ban az ekkor megnyíló Elme- és Idegkórtani Klinika igazgatásával bízták meg. Ettől kezdve a népszerű nevén Moravcsik-klinika irányításra, működtetésére, s az Igazságügyi Orvosi Tanácsban végzett munkájára fordította minden energiáját. 1909-ben itt dolgozott Csáth Géza, s egy időben itt kezelték Juhász Gyulát is.

Moravcsik jelentős kutatómunkát végzett a katatóniával, a dementia praecox pszichomotoros jelenségeivel, az érzékcsalódások belső mechanizmusával, a perlekedő tébollyal kapcsolatosan. Számos cikkében, könyvismertetésében a többi között írt az epilepsziáról, az alkoholizmusról, a hisztériáról, a veszettségről, a női ivarszervekről, a hipnotizmusról, az izombeidegzési rendellenességekről, az elmekórtan haladásáról. Tanulmányutakat tett Németországban, Angliában, Franciaországban, Belgiumban és Svájcban, az itt meglátogatott tébolydákban szerzett tapasztalatairól úti jegyzeteiben számolt be. Számos szakkönyv szerzője, társszerzője volt, munkái közül kiemelkedően fontos az Elmekór- és gyógytan című tankönyve, Az idegbetegségek gyógyítása című elméleti munkája és Az orvos működési köre az igazságügyi közszolgálatban című kézikönyve.

Moravcsik híres volt kiváló megfigyelőképességéről, a jó elmeorvos ismérvének maga is a pontos észlelést, az észleletek szakszerű elemzését és magyarázatát tartotta. Nagyra becsülte a laboratóriumi kutatást, klinikáját agyszövettani, szerológiai-kémiai és pszichológiai laboratóriummal is felszerelte. Magyarországon elsőként foglalkozott a biztosítási orvostan kérdéseivel, s kézikönyvében megfogalmazta annak alapelveit és gyakorlati módszereit is.
1924-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, ugyanezen év október 9-én egy foghúzást követő szeptikus természetű csonthártyagyulladásban meghalt.