Kiemelt kockázat

Mindkét rendezvényt kiemelt kockázatúnak nyilvánították előzetesen. Talán túlzott elővigyázatosságból, talán jogosan. Bár Demszky Gábor számára pár lelkes rajongója előre hozta újra Húsvét ünnepét, sőt még locsolnia sem kellett ahhoz, hogy tojást kapjon. Komolyabb atrocitás nem történt. Mondjuk az is igaz, hogy utoljára akkor láttam ennyi rohamrendőrt egy rakáson, mikor 2006. szeptember 20-án gyanútlanul kimerészkedtem az utcára a Király utca-körút sarkán. A Fidesz rendezvényen is megemlékeztek a besorolásról, nem értvén, hogy miért jelentene megemlékezésük kiemelt kockázatot.

Ünnepség esernyővel

Érdekes volt, hogy a tavalyi események markánsan rányomták a bélyegüket az ünnepi műsorra is, melyben többször szerepet kaptak az esernyők. Még kokárdát is raktak ki piros, fehér és zöld színű példányaiból.



Demszky Gábor is számított a tavalyihoz hasonló atrocitásra, ám egy ügyes rendzavarónak így is sikerült tojással kidekorálnia a főpolgármester kabátját. A rendezvényre különböző céllal érkező emberek elég sok területen keveredtek, ugyanis nem volt világos, hogy honnan lehet a kordonok mögé bejutni, illetve ezt csak meghívóval lehetett megtenni. Egy bent tartózkodó - tavaly is a szobornál lévő - megemlékező szerint idén többen jöttek el, bár azt nem lehet tudni, hogy hányan nézték csak a kordonokon kívülről az ünnepséget. Az mindenesetre biztos, hogy a különböző politikai nézeteket valló emberek közti ároktemetésre kiváló alkalom adódott az 1848-as forradalom 160. évfordulójának napján. Kár, hogy a különbözően gondolkodó embereket a napsütés sem inspirálta erre. Kisebb dulakodás is kialakult mikor egy férfi kamerázása ellen mert valaki szót emelni. Erre az úriember ellenérvként a lábát használta, a rugdosásra pedig bottal válaszolt egy önjelölt rendfenntartó. Demszky a fujolás és a dobálás mellett kitartóan mondta beszédét, többek közt a szabadságról, melyből sem a kordonon kívül, sem a kordonon belül nem tapasztalhattunk túl sokat. Habár az tény: haza is lehet(ett) menni.



Az önbecsülés napja

Az incidensektől nem mentes rendezvény után körülbelül 30 percünk maradt, hogy rendezzük sorainkat, mert szinte csak pár lépéssel arrébb kezdetét vette a Fidesz megemlékezése. Azzal kezdődött, amivel a fővárosi ünnepség zárult: a Himnusszal. Ezt természetesen a székely himnusz követte, amit a közönség legalább olyan jól ismert, legalábbis avatatlan fülelő számára. Hogy a kulturális vonatkozásoknál maradjunk (és eltérjünk a kronologikus sorrendtől): meghallgathattuk Blaskó Péter levelét Gyurcsány Ferenchez, melyben megindokolja, hogy miért nem fogadja el a Kossuth-díjat, majd Jókai Anna intézett hosszabb beszédet hozzánk, és felvételről meghallgathattuk, hogyan szavalta el Kaszás Attila a Nemzeti Dalt.

„Mit nem beszél az a német”

Sokat gondolkodtam, hogy hangot adjak-e annak a furcsa érzésnek, amit Elmar Brok ébresztett bennem. Nincs semmi bajom a vendégszereplőkkel, ráadásul nagyon szép dolgokat mondott rólunk. Sőt, meglepően tájékozott magyar belpolitikai kérdésekben. Biztos csak számomra érthetetlen, hogy a világ és Európa rengeteg néppárti képviselője közül épp németajkú úriembert kellett elhívni. Persze Habsburg Ottó is beszélhet hitelesen a magyar forradalomról.



Lajos és Viktor

Két szónoklat hangzott el Fideszes politikusoktól, és legnagyobb meglepetésemre Kósa Lajos retorikailag lemosta Orbán Viktort. Tartalmát tekintve nem nagyon tértek el egymástól, azonban a debreceni polgármester beszéde dinamikusabb, humorosabb és magával ragadóbb volt. Orbán hozta a minimumot, biztos sokan elmondják, hogy mennyire demagóg volt, mások, hogy milyen előremutató és inspiráló. Szerény véleményem szerint unalmas volt, bár a körülöttem állók valamivel lelkesebben hallgatták végig. Azonban azt a lelkesedést, amit vártam a mai napon az arcokon, nem láttam. A zárszó után a tömeg nagy része indult is hazafelé. Amúgy a beszédek fő fonala a 160 évvel ezelőtti és a mai események közötti áthallásos párhuzamteremtés volt. Egyszer szeretnék megélni egy olyan nemzeti ünnepet, ahol politikusaink kiállnak, és azt mondják: mennyire más ma minden, mint akkor volt!



Emlékezés egy március 15-ére

Hallhattam kordonok és rohamrendőrök védelmében a szabadságról, láttam tojások által felrajzolt demarkációs vonalat, önbecsülésüket visszanyert szimpatizánsokat. Tulajdonképpen nagyon színes volt a mai nap. Évek óta a legnagyobb várakozás részemről az aktuális kokárdadivatot övezi. Idén is felfedeztem igazi remekműveket. Láttam műanyagból készített példányt, de kötöttet is. Emberi fejnél is nagyobbat, és nagyon csak jelzésszerűt. Idén is divatos volt különböző kitűzőkkel a közepén hordani a nemzeti szín szalagot. Sőt, egyesek kutyájuk pórázán is elhelyeztek egyet. Volt csokornyakkendős is, és akadt olyan, aki nemzeti színű sálban érkezett. A legmeghökkentőbb látvány azonban nem is egy kokárda volt, hanem egy kitűző, melyet egy néni táskáján fedeztem fel. Nemzeti színű háttérből állt és Orbán Viktor mosolygott rám róla.

Végső tanulságként annyit vonnék le, hogy a mai nap egyetlen múltat idéző eseménye az volt számomra, hogy hazafelé a 4-6-os villamos vonalán nem Combino, hanem a gyerekkorom alatt már megszokott Ganz sárga kocsijai közlekedtek. Elhangzott ma, hogy Magyarország többet érdemel. Szerintem 1848 is.