Szakértői kormányzás és népi demokrácia

A „szakértői kormányzás” olyan, mint a népi demokrácia. Tulajdonképpen azt takargatja, hogy a hatalmat gyakorló elit a lehető legtávolabbra űzné az akadékoskodó népet a hatalomgyakorlástól. Amíg a népi demokrácia kifejezés tömény hazugság, azt sugallja, hogy a nép hatalmon van – a pártelit által – és aki a hatalmat, a pártelit lépéseit kritikával illeti, az a nép ellensége, még akkor is, ha maga a nép az, egy emberként szembeszegülve a pártelittel. A „szakértői kormányzás” ennél körmönfontabb szóvirág: azok, akik magukra használják, bevallják, ám egyúttal meg is szépítik a demokráciához való negatív hozzáállásukat. Megindokolják, miért kell a hatalom gyakorlásából kihagyni azokat, akiknek a sorsáról döntenek. Nem meglepő, hogy azok menekülnek a szakértelem, szükségszerűség, és a haladás szavak bástyái mögé, akiknek politikája népszerűtlen.



Mindenki hülye, csak Én vagyok helikopter

Az államról alkotott azon felfogás, hogy a politikusok „szakértelmük” révén gyakorolják a hatalmat, nem pedig azért, mert megválasztották őket, azt is jelenti, hogy a választás a hatalom megragadására-megtartására való színjáték, a szavazóknak hazudni lehet, sőt kell. Bárki megválaszthatja magát olyan programmal, amit hatalomra kerülve esze ágában sincs betartani, elég nagyon hinni abban, hogy mindenki hülye, a helyes út az, ha Én vagyok hatalmon és Én döntök el mindent, hiszen Én értek hozzá. Minden szavazópolgár szükséges rossz, meg kell őket kerülni. A „szakértői kormányzás” tehát nem más, mint egy olyan nyelvi lelemény, ami kizárja a demokratikus kontrollt a kormányzásból.

Demokráciát? Ezeknek?

Ez a hatalomfelfogás egyértelműen elitista és autoriter. Szentül hisz abban, hogy a nép ostoba, műveletlen, nem ért semmihez, arra sem képes, hogy felfogja saját érdekeit, ha elengedik a kezét, menten kárt tesz magában. Ez a hozzáállás híven tükröződik abban, hogy nemigen magyarázzák a szükséges reformoknak szépített népszerűtlen lépések miértjét. Amennyiben azzal találkozunk, hogy a népszerűtlenséget a kommunikáció hiányával magyarázzák, azt ne értsük félre. Kommunikálják azt, egyoldalúan, ferdítve – és közpénzen. Fel sem merül az alternatíva ismertetése, az csak negatív jelzők kíséretében bukkanhat fel. Így lesz a szolidaritáselv felelőtlen populizmus, demagógia.

„Akasszátok fel a királyokat!”

Ha kongott az államkincstár, mert a király, I. majd II. Károly háborúzott, és a törpespánieljeire költött, az adót nem szavazták meg – korábbit ki is végezték. XVI. Lajost, az Isten által felkent uralkodót, aki kézrátétellel gyógyított és Marie Antoinette cipőkollekcióját finanszírozta, ám bevezette a gabelle-t, a sóadót, később szintén kivégezték. Az ancien régimet a Szent Szövetség körüli bábáskodással bebetonozó, a „központi kézi vezérlésben” a végsőkig hívő Metternich országlását 1848-ban, Kossuth beszéde után a bécsi diákok buktatták meg. François Guizot miniszter alapelve az volt, hogy jól kormányozni csak akkor lehet, ha korlátozzák a nép beleszólását a közügyekbe, vagyoni vagy iskolázottsági cenzushoz kötötte a választójogot. 1848-ban azzal a 18 évvel korábbi forradalom által hatalomra került Lajos Fülöppel együtt küldték – korunk meghatározó liberális politikusának szavaival élve – a picsába, aki „liberális király” létére helyeselte a sajtószabadság és a gyülekezési jog korlátozását.

Új gazdasági mechanizmus

A késő Kádár-rendszer technokratáitól és örököseiktől a fent elemzett hatalomgyakorlási logika nem meglepő. Nevezett reformkommunistáink ismérve az, hogy pragmatikus módon csipegettek a „létező szocializmus” hatalmát aládúcoló elemekből. A marxizmus-leninizmust, a munkások hatalmát, az egyenlőségelvet rugalmasan kezelték, ám a pártállami hatalomgyakorlás logikáját elsajátították. Az univerzális medicinák, a helyes kormányzás receptúráinak erő általi érvényesítést jól megtanulták. Talán nem véletlen, hogy egyszerre lelték fel önmagukban a demokratát, pont amikor meggyengült kormányzásuk biztosítéka, a testvéri Szovjetunió és a Vörös Hadsereg. Drága pártelitünk azóta is boldogít bennünket – immár tulajdonossá válva – ezúttal a neoliberális hiszekegy ortodox képviseletével. Így született meg Hunnia bolsi szemétdombja.

„Ha lecsapolják a mocsarat, arról nem kérdezik meg a békákat”

A KISZ-es utánpótlás reménységeit tehát értjük, de hogyan juthat idáig a rendszerváltó, radikális demokrata párt? Keresik önmagukat ez nem vitás, elég szar lehet feldolgozni valahogy azt a perverz helyzetet, hogy egyaránt illik utálniuk a régi, keresztény, úri középosztályt és a Kádár János neve fémjelezte rendszert. Ennek a körülménynek a nyomására sikeresen összetákoltak a valaha volt liberalizmusok össze nem tartozó részeiből egy fércművet, amiben a konzervatív értékek utálata – a mai magyar liberalizmus – kéz a kézen fogva ugrándozik együtt az új úri osztály gazdasági érdekeinek neoliberális, neokonzervatív alátámasztású érdekképviseletével. Az osztályharc befejeződött. Jaj a legyőzötteknek!

Közvetlen demokrácia

A közvetlen demokrácia gondolata nem nóvum, annak a felismerése, hogy a közvetett- vagy képviseleti demokrácia pártérdekek érvényesítésévé aljasult. A rivális eliteket képviselő pártok a manipuláció minden eszközét bevetve bolondítják megcélzott szavazóközönségüket. A politikusok elszakadtak a társadalmi gyökerektől, ön- és támogatói érdekeket fejeznek ki. Ellenpéldaként a svájci közvetlen demokrácia gerincét a népszavazások képezik, melynek útján a svájci állampolgár belepofázhat a törvényhozásba az ismétlődő képviselő-választások között is. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy a népszavazásokat konszenzus kísérje – ez a reformoknak nevezett lépéseknek sem ártana – és ne a pártok harcának újabb csatatere legyen.