A közösséget hiányoltad vagy a biztonságot, amit nyújtott?

Nem tudom. Annyi mindent kaptam, csodálatos emberekkel találkoztam a főiskola alatt. Amikor bent ülhetsz Szinetár Miklós óráján, hallgathatod ezt a fantasztikus tudású embert, nekem ez hihetetlen volt. Avar Pista bácsi, akit az összes régi filmben játszott és egyszer csak ott ül velem szemben és segít abban, hogy a lehető legjobb legyek. Ezek pótolhatatlan dolgok.



Enikővel hogy ismerkedtetek meg?

Ez is a főiskola alatt történt. Ő egy évvel később került oda, mint én. Mi már akkor nagyarcú főiskolásoknak éreztük magunkat. Encit nem lehetett, nem észre venni. Folyamatosan elkésett, állandóan csörgött, csattogott, kiborította a táskáját. Gyönyörű volt, és én egy kukkot nem mertem hozzászólni. Miközben az egész főiskola az ő kegyeiért versenyzett. Egyszer a portás nénin keresztül küldtem neki egy szál vörös rózsát. De azt sem mertem megmondani, hogy az tőlem van. Enci mondta utána, hogy ő is kiszúrt engem, de nagyon utált. Pont azért mert mindenki megbámulta, beszédbe elegyedett vele, és volt egy fiú, aki mindig elrohant mellette. Ő akkoriban mindennap egy csokor rózsát kapott valakitől, úgyhogy az én egy szál virágom nagyon gagyi volt.

Félénk fiú voltál?

Igen, nagyon. Az, hogy változtam sokban Enikő érdeme. Érdekes, mert a Bergman darab utolsó jelenetében elhangzik egy a mondat, amit Johan mond Marianne-nek: „Én szeretlek téged, a magam tökéletlen és önző módján, és talán te is szeretsz engem, a magad viharos és túlfűtött módján.” Gyakorlatilag ez illik ránk. Sokszor kihúzom magam feladatok alól. Például kezdetben a közös interjúkat sem vállaltam. Nem tudom miért. Enci elmondta helyettem is, amit kellett.

Otthon is az ő kezében van az irányítás?

Ez nincs így lerakva nálunk. Mindenkinek van joga döntést hozni. Még Zsebinek is, csak természetesen az ő döntéseit és vágyait még megrostáljuk. Kalákában működik a mi családunk irányítása. Bár nem is irányítódik, inkább csak működik és zajlik. Eleinte nagyon határozott elképzeléseim voltak dolgokról és sokszor szembesültem azzal, hogy nem arattam vele osztatlan sikert a család körében. Beláttam, hogy ha együtt élünk, akkor olyan megoldásokat kell választanunk, ami elfogadható.

Három évvel ezelőtt tele volt a bulvársajtó, hogy válságban a házasságotok. Abból hogy sikerült kilábalnotok?

Nagyon utáltuk, mikor a sajtó úgy festett le minket, mint egy álompár. Mindig elmondtuk, hogy nincsen csak boldogság, csak mézeskalácsház. Ugyanúgy élünk, mint bárki más. Sok kompromisszumot kell kötni, oda kell figyelnünk egymásra. Talán éppen ezek voltak, amik kihúztak minket a mélypontról. Minden kapcsolatban vannak hullámvölgyek, ez most nekünk mélyebbre sikerült és borzasztóan hosszú volt. El kellett döntenünk, hogy akarjuk-e a folytatást. Hogy az eltelt időszak a negatív vagy pozitív élményt adott nekünk.

A gyerekek befolyásoltak a döntésben?

Az, hogy a gyerekekre hivatkozik ilyenkor az ember, az egyfajta kapaszkodó. Ha egy kapcsolat megszakad, gyakran elkezdjük önmagunkat sajnálni. Ez mind hazugság és magyarázat keresés. Én is akkor jutottam előre, és tudtam már lépéseket tenni, amikor tudtam tisztázni, hogy mit is akarok. Akkor úgy éltem az életem, hogy mindent tudok, mindent jól tudok, és mindent meg tudok oldani. Nekem nincs szükségem segítségre. „Old meg egyedül”, így neveltek. Kiderült, hogy kicsi vagyok, és nem megy egyedül. Kineziológushoz fordultam és ő segített rendet tenni magamban. Nem a kapcsolatunkban, hanem önmagamban. Egyszer csak elkezdett helyrerázódni minden, annak hatására, hogy tudtam, mit akarok. Döbbenetes, hogy hányan élik az életüket, egy „úgy tűnik kapcsolatban”. Beszélgetnek, odafigyelnek egymásra, de egyszer csak valami miatt túlcsordul a pohár, és kiderül, semmi sem az, aminek látszik.

Ezek szerint nálatok is ilyen sok apró dologból tevődött össze a dolog?

Igen. Az embernek van egy sajátossága, cipeljük a terheket, amíg csak bírjuk. Mint a szatyrokat, amit mindig a kezünkre akasztunk, nem tesszük le, de a benne lévő cucc csak megbüdösödik. Nem tudunk már a jóra odafigyelni, csak a kellemetlen terhek kötik le a figyelmünket.

Amikor elkezdtétek próbálni a Jelenetek egy házasságból című darabot, akkor mennyit számított, hogy hasonló problémákat már megéltetek a magánéletben?

Amikor színpadra lépek fontos, hogy mihez nyúlok, milyen élményekből tudok táplálkozni. Nem az volt a szándékunk, hogy önmagunkat élve boncolva megmutassuk a 24 évnyi házasságunkat. Ez egy fantasztikusan megírt, zseniális darab. Helyzetgyakorlatok egymás utánisága. Gyakorlatilag ugrál a házaspár az ő életük különböző pillanataiban. Erőt próbáló és élmény a nézőknek is. Nekünk nagyon tudathasadásos állapot. Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy azt a mondatot most a színésznőtől, vagy a feleségemtől kapom. Azért találtuk ki ezt az előadást, hogy vidékre is el tudjuk vinni az igazi színházat. Hangtechnikával, fénytechnikával, díszlettel. Teljes értékű előadásként. Eddig egy hely kivételével mindenhol pótszékes házakkal játszottunk. Nagyon jó érzés. Nincs kis hely, vagy nagy hely, mindenhol ugyanazt kell látni, mert a minőségből nem engedünk. Nekünk ez nagyon sokba került, ennyit nem szoktak az emberek a magánvagyonukból áldozni arra, hogy színházat hozzanak létre.

Nem féltetek, hogy túl sokat kockáztattok?

Mondtam Encinek, hogy ez nem normális dolog, amit mi művelünk, de mentünk tovább. Egyedül abban bízok, és ez igazolódik minden előadáson, hogy Bergman egy minőséget jelent. Talán van egyfajta kíváncsiság is az emberekben, hogy mire vagyunk képesek. Ha igazán jó előadást viszel színpadra, akkor az találkozik az érdeklődéssel, és a nézők pénzt áldoznak arra, hogy megnézhessék.

Színtársulatnak már jó ideje nem vagy tagja. Talán még a régi Nemzeti Színházban voltál utoljára.

Igen, ott jókedvemben felmondtam. Tényleg jókedvemben, mert akkor fogalmazódott meg bennem, hogy csak olyan dolgokban veszek részt, amiben jól érzem magam. Amikor már közeledtem a Hevesi Sándor tér felé elszorult a gyomrom. Nem éreztem, hogy odatartozom abba a szűk körbe, akiktől arca van egy színháznak. Nem akartam beállni abba a csapatba, akik szembe dicsérik az igazgatót, a háta mögött meg köpködnek. Ahogy onnan elköszöntem gyorsan kirúgtak a Barátok köztből is, úgyhogy érdekesen alakult az életem, mert a szinkronizáláson kívül nem nagyon volt más.

Barátok köztbe már az elején bekerültél. Sokat gondolkoztál azon, hogy szeretnéd-e Barta Zsolt szerepét?

Valamiért nagyon akartam ezt a szappanoperát, pedig fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz. Encinek szólt egy ismerősünk a válogatásról, de végül én mentem el. Annyira torkig voltam már a helyes, snájdig, jófiú szereppel, hogy Barta Zsolt karaktere igazi felüdülés volt. Úgy érzem jóval messzebb jutottam a karakterrel, mint amennyi kihozható belőle. Egy kilenc éve tartó szerep megformálásakor nem lehet minden pillanat öröm és boldogság. Önmagamnak adok feladatokat. Van, amikor nehezemre esik és van, amikor jól érzem magam benne, na akkor tombolok.

Tervezted, hogy így éled majd az életed, ahogy most van?

Sosem voltak igazán terveim. Így alakult, ezzel foglalkozom. Hogy jól vagy rosszul, azt döntse el más. Köszönöm szépen, én jól érzem magam benne. Nem érdekel, hogy erről kinek mi a véleménye, hogy ki, mit gondol rólam. A családomon kívül nem akarok megfelelni senkinek. És, hogy ez kinek szimpatikus, kinek nem, az sem érdekel.

Az utolsó mondatot már nevetve mondta a beszélgetés végén. Biztos vagyok benne, hogy valóban nem érdekli, mert boldog a családjával és a munkájával. Ettől több, nem nagyon kell senkinek.