Hősszínész, rosszfiú, szerető férj, boldog családapa? Rékasi Károly nem rejtegeti igazi arcát. Őszintén és meglepő nyíltsággal beszélt élete fontosabb állomásairól.

Jászberényben születtél, és sokszor meséltél már a gyerekkorod szépségeiről. Mi az, amire a legszívesebben emlékszel vissza?

Sok időd van?

Én ráérek…

Vidéken élő gyereknek csak gazdag gyerekkora lehet. Az enyém is az volt. Mikor fára másztunk vadgalamb fészkeket nézni, nem kirabolni, csak megnézni. Amikor lovat fogtunk a szánkó elé, és azzal szánkóztunk a legelőn. Vagy tavasszal, amikor gulya kihajtás volt, akkor a nagypapámék engem béreltek fel, hogy én legyek kint első nap a tehenekkel. Lovas kocsival fuvaroztam, vályogot hordtam, tégláért jártunk éjszaka a lovas kocsival. Sötétben mikor semmit nem látsz, az orroddal pontosan érzed, hogy milyen föld mellett haladsz el. Fantasztikus érzés. A kedvenc játékom egy kis fa autó volt, amit édesapám a legjobb szándékkal egy hozzánk ellátogató kisgyereknek ajándékozott, ami nekem baromira fájt. Minden tavasszal sárkányt építettünk, és azt eregettük. Az volt a játék, hogy kiültünk, néztük és hallgattuk a pacsirtákat. Ezek már nem érdekesek a mai gyerekeknek, akik csak a számítógép mellett ülnek. Lehet nem is értik mi az, hogy lovas kocsi vagy, hogy vályoghordás. Ők már más életet élnek. A fiunk, Zsebi most kezd el valamit felépíteni abból, ami a mi gyerekkorunkban megvolt. Régen tartottunk otthon malacokat, amiket természetesen levágtunk mikor megnőttek. Amikor utoljára volt disznóvágás Zsebi két és fél éves volt. Mégis emlékszik rá, hogy amikor a malacszúrás volt, édesanyám bevitte őt a házba, hogy ne lássa mi történik. Nem rég eszébe jutott és mondta édesanyámnak, hogy jó lenne, ha megint tartana kismalacot. A húgommal elkezdtük feltérképezni a helyzetet, hogy tartana-e újra kismalacokat. Nem tudom mit szólna, ha a húsvéti nyuszi beállítana egy-két kínai csüngő hasú malaccal.

Hihetetlen élménnyel és lelkesedéssel mesélsz a vidéki életről. Ennek ellenére mégis a fővárosba kerültél 18 évesen.

Amikor leérettségiztem még nem voltam 18 éves, mert korábban kezdtem az általános iskolát. Akkor még lehetett iskolaérettségi vizsgát tenni. Felismertem a libát, vagy valami ilyesmi lehetett. A Színművészeti Főiskolára nem vettek fel elsőre. A harmadik rostán kiestem. Nyáron fuvaroztam, mert nekem a szünidő nem strandolással, hanem munkával telt.



Ezt a pénzszerzés miatt csináltad?

Nem, élveztem a munkát. A szüleim ezzel foglalkoztak és én is szerettem ezt csinálni. Aztán azon a nyáron egyik alkalommal édesanyám jött elém egy újsággal, és mutatott egy apróhirdetést. Az ELTE ÁJTK nyolcadik csoportja felvételt hirdetet amatőr színjátszók részére.

Mikor gondoltad először, hogy színész szeretnél lenni?

Sok minden akartam lenni. Elsőként talán zsoké, de ahhoz túl magasra nőttem. Erősáramú szakközépiskolába jártam. A szakmám a hűtőgépszerelés, a villanyszerelés, a háztartási gépszerelés. Szerelmes voltam egy lányba, aki fogtechnikusnak készült, úgyhogy egy ideig én is az akartam lenni. Egy versmondó verseny környékén az egyik osztálytársam megkérdezte, hogy nem-e akarok a színművészetire menni. Mivel akkor épp nem volt jobb ötletem, rábólintottam. Szegény osztályfőnököm már nem is vett komolyan. Mikor átjutottam az első rostán, majd a másodikon is óriási dolognak számított a középiskolában. Ezen a nyáron költöztem Pestre. Ekkor jól jött a szakmunkás végzettségem, mert nem a tudásom, hanem a papírom alapján elkezdtem dolgozni egy szervizben villanyszerelőként. Így egy éven keresztül eltartottam magam. Délelőtt dolgoztam, délután pedig jártam be az ELTE-re próbálni. A jogi karon működött ez a nyolcadik csoport. Következő évben megpróbáltam megint a színművészeti felvételit, akkor már sikerült.

Jól érezted magad Pesten, nem hiányzott a családod?

De. Nagyon pocsék volt. Viszont minden hétvégén hazajártam. Pénteken délután felültem a buszra és nyomás haza. Fura volt, de így nem volt teljes elszakadás. Az már rosszabb volt, amikor volt elvittek katonának. Zalaegerszegen voltam és az első hónapban egyáltalán nem engedtek haza.

A főiskolai évek mindig megosztja a színészeket. Van, aki élvezi, és van, aki amolyan "kötelező dologként" letudta. Te hogy emlékszel vissza?

Anélkül a négy év nélkül nem történt volna velem az, mint ami történt. Nagyon szerettem azt az időszakot. Szinte a lovas kocsiról kerültem oda, és hatalmas élmény volt, hogy mindennap színpadon voltam. Osztálytársaim voltak többek között Bagó Berci, Kaszás Géza, Epres Attila, Kerekes József, Tallós Rita, Kiss Erika, Orosz Helga. Vannak, akik megmaradtak a színészet mellett és vannak, akik nem. De nem ez az egyetlen szakma, ahol léteznek pályaelhagyók. A mi osztályunk volt még talán az utolsó, amelynél mikor végeztünk mindenkinek volt állása. Ahogy hallom ma már ez egyáltalán nem szokványos. Amikor az első volt osztálytársamról hallottam, hogy munkanélküli segélyből él, nagyon furcsa volt. Abban az évfolyamban több mint negyvenen végeztünk (két prózai, és egy musical osztály volt) és mindenkinek volt állása. Bennem felmerül ilyenkor a kérdés, hogy ha oda, ahova tartok nem kellek, akkor muszáj-e ezt csinálnom? Nem akarok folyamatosan körön kívül lenni. Persze sokan hitték, hogy ha most nem, majd egyszer sikerül. Miért nem ébrednek fel ezek az emberek? Ha éveken keresztül nem sikerül, akkor lehet arra várni, hogy majd Spielberg egyszer csak becsönget, de nem érdemes. Főiskolásként nagyon jó érzés, hogy a neved után oda kerül az fh. (főiskolai hallgató) rövidítés. Talán jobb érzés volt birtokolni az fh.-t, mint mikor már nem volt rá szükség. Szomorú voltam, amikor befejeztem a sulit, mert azt éreztem, hogy valami elveszik.