A témáról megkérdeztük Tarján Andrást, az Újlipótvárosi Kék Iskola igazgatóját is.

Igazgató úr, hosszú pályája során találkozott a mostaniakhoz hasonló, pedagógusokat ért atrocitásokkal?

Hála istennek, csak verbális agressziókkal találkoztam mind diákok, mind szülők részéről, melyeket szerencsére, az esetek nagy részében verbális szinten is lehetett rendezni. Természetesen az utóbbi két évtizedben erősen megváltozott a társadalom szerkezete, illetve az oktatási intézményekkel szembeni elvárások, és a mennyiben a közoktatás és maga az iskola nem alkalmazkodik ehhez az értékei megőrzésével, akkor hasonló tragikus eseteknek leszünk kitéve.

A PSZ megbízott alelnöke azt mondta, hogy már évekkel ezelőtt összeállítottak egy úgynevezett problémalistát a pedagógusok gondjairól, melyet elküldtek valamennyi döntéshozó helyzetben lévő személynek, de nem lett sok foganatja az észrevételeiknek.

Igen, mert maga a társadalom, benne a politika is számos probléma megoldásán vajúdik, amelyeket nem képes megoldani, és mivel az oktatás egy alrendszer, nem várható el tőle, hogy a saját gondjait egyedül oldja meg. Ettől persze a mostani problémák a későbbiekben hatványozódva fognak jelentkezni. Említhetnék külföldi példákat Finnországból vagy a Távol-Keletről, ahol nem csupán gazdaságilag segítették az iskolákat, hanem az egész közoktatás szelleme is átalakult oly módon, ahogy az megfelel a 21. századi kihívásoknak.

Mit tehet maga az iskola? Hogyan készíthetők fel a pedagógusok az ominózus esetek megelőzésére, kivédésére?

Az iskolának három alapvető közössége van: a tanulók, a szülők és az iskolai dolgozók, pedagógusok közössége. Ha ez a három közösség nem ért egyet, nem tud hasonló értékeket vallani, akkor nem képesek az együttműködésre, nem fogja tudni a problémákat kiküszöbölni. Az az iskola, amelyik nem tekinti megfelelő partnernek a felsoroltakat, hanem megpróbál önálló értékhordozóvá válni, nem tud sikereket elérni. Az az iskolavezető, aki nem tekinti partnernek a kollégáit, aki nem figyel arra, hogy a kreativitásukat kiélhessék, azt éri el, hogy a pedagógusai sem tekintik majd a tanulóikat egyéniségnek, és nem fogják megadni nekik azokat a szabadságjogokat, amelyekkel élni tudnak. Ha adódik egy probléma, amit nem beszélnek ki a tanulókkal, a szülőkkel, akkor a probléma elmérgesedik. Az említett józsefvárosi esetben a nyilatkozatok alapján úgy érzem, hogy ott sem a pedagógus, sem a szülő, a diák meg még kevésbé volt partnerként kezelve. Egy olyan vezetői gondot látok ott, ahol a merev hierarchia megtartása mellett nem vettek részt a szabályok kialakításában a már említett közösségek.

Minden szülő partnerré tehető? Ismerünk jó néhány olyat is, aki teljes érdektelenséget mutat gyermeke iskolai előmenetele iránt, vagy éppen maga is agresszíven viselkedik a pedagógusokkal.

Hosszú pályám során, ha agresszív szülői fellépéssel találkoztam, minden esetben meghallgattam az illetőt. Bármilyen durván kezdte, ha 10-15 percig hagytam, hogy elmondja a véleményét, akkor már volt olyan kapaszkodóm, aminek a mentén tudtunk beszélgetni.

Ehhez megfelelő habitus szükséges, ami viszont nincs meg minden vezetőben és tanárban. Hogyan tud ennek meglétéről tájékozódni az igazgató, amikor állást akar betöltetni? Olykor arra kényszerülhet, hogy olyan tanerőt is fölvegyen, akit a képességei nem abba az iskolába predesztinálnak...

Ez ma már szerencsére és sajnos nem így van, hiszen nagyon sok az állástalan pedagógus, vagyis ma egy iskolavezetőnek módjában áll válogatni a jelentkezők között.



Mondjuk egy olyan iskolába, mint a most reflektorfénybe került józsefvárosi, nem jelentkezik annyi kiváló pedagógus...

Manapság mindenhová jelentkeznek, annyian kerültek el a pályáról, sok elhelyezkedni nem tudó pedagógust ismerek magam is.

Egyébként ha már kialakul egy durva szituáció a tanár és a diák között, milyen eszközei vannak a pedagógusnak, hogy békésen rendezze a konfliktust?

A leghatékonyabb eszköz a tanár egyénisége. Tényleg nem akarom a VIII. kerületi kollégát bántani, de a road show-jából, melynek során a tévékben és rádiókban elmondta a maga bánatát, azt szűrtem le, hogy nem igazán olyan pedagógus egyéniség, aki tudja kezelni ezeket a helyzeteket, különben nem sodródott volna bele a mostani szituációba. Sajnos a tanárképző intézmények egyáltalán nem készítik fel a pedagógusokat az ilyen helyzetekre, ezért rendkívül fontosnak tartom az első pályán töltött éveket, ahol az adott intézmény hangulatát, légkörét, demokratizmusát, a szabályait alaposan megismerhetik a kezdő tanárok. Normális körülmények között a józsefvárosi vagy a kaposvári helyzetnek meg sem szabadott volna történnie.