Budapesten született 1913. október 8-án. Gyermekkorát jórészt anyai nagyszülei kakucsi birtokán töltötte, majd Kalocsán a jezsuitáknál, később Gödöllőn a premontrei gimnáziumban tanult. Már kamaszfejjel az irodalom bűvkörébe került, 1931-től a pesti egyetem magyar-francia szakán olyan kiváló tanárok oktatták, mint Horváth János, Gombocz Zoltán, Eckhardt Sándor. Első - saját véleménye szerint nem túl jó - verseskötetét édesapja jelentette meg 1931-ben. 1936-ban tanári diplomát szerzett, 1949-ben pedig Szegeden bölcsészdoktori oklevelet.
1937-től a Révai Könyvkiadó lektora volt. Ebben az évben jelent meg Keresztút címmel első regénye, amely tematikája miatt botránykönyv lett, s a szerző sokáig csak álnéven publikálhatott a katolikus lapokban. 1939-ben a modern francia költészetből nyújtott válogatásával a műfordító Rónay is bemutatkozott. 1942-es Te mondj el engem című verseskötete mutatta meg először költői tehetségének természetét. E korszakának alapélménye a szorongás, a háborútól, az embertelentől való félelme volt, életérzését himnikus ódákban, expresszív látomásokban, biblia ihletésű mítoszversekben fogalmazta meg. Világnézetét a kezdetektől a katolicizmus nyitott, humanisztikus változatához való ragaszkodás jellemezte. Életművét elsősorban Babits példája inspirálta, de nagy mértékben hatottak rá a neokatolikus irodalom képviselői, főként Paul Claudel.
1943-ban egyik megalapítója, majd szerkesztője volt az Ezüstkor folyóiratnak. 1945-ben a meginduló Új Ember főmunkatársa lett, 1946-tól a Sík Sándor nevével fémjelzett Vigilia szerkesztője és szerzője volt. 1947-49-ben a Demokrata Néppárt színeiben parlamenti képviselő is volt, ám az irodalomból, majd 1949 után a politikából is fokozatosan kiszorult. A személyi kultusz legsötétebb éveit óraadó tanárként a pesti piarista gimnáziumban vészelte át, közben a Vigilia Az olvasó naplója című irodalmi rovatát is gondozta. 1957 után folyamatosan visszatért az irodalomba, s 1969-ben átvette a Vigilia főszerkesztői posztját.
Költészetét a háború után a meghitt személyesség, fokozott tárgyiasság, leíró objektivitás jellemezte, a hatvanas évektől a sodró lendületű mondatok, a színpompás rímelés helyét a szikáran konstruktív fogalmazás vette át, témája az öregedéssel, az elmúlással való szembenézés lett.
Regényíróként témáit a kortársi valóságból és családjának történetéből merítette. Írt merész ívű családregényt (A nábob halála, Képek és képzelgések), a bűn és bűnhődés valláserkölcsi kérdéseit vizsgáló prózát (Esti gyors, A párduc és a gödölye). Életművének fontos része esszéírói tevékenysége, csaknem a teljes magyar irodalomtörténetet feldolgozta s világtörténelmi tanulmányai is hatalmas korszakokat, stílusirányzatokat világítanak át. Műfordításaiban a francia reneszánszt, a német romantikát, a modern francia lírát mutatta be, s a műfordítás elméleti kérdéseiben is elmélyült. Az önkifejezés folyamatosságának megőrzését jelentette számára naplója, amely 1989-ben két kötetben látott napvilágot.
