Tíz éve hunyt el Gáti József

Több fővárosi és vidéki színház tagja volt, a leghosszabb időt, éppen huszonöt évet 1959-től kezdve a budapesti Nemzeti Színházban töltött.

Amikor megfeledkeztek a jubileumáról, nem kapta meg az emlékgyűrűt, de még csak nem is köszöntötték, hátat fordított az ország első színházának, s a Vígszínházba szerződött. Csak egy évadot töltött a Szent István körúti épületben, színészként ez volt az utolsó munkahelye. A közönség utoljára John of Gauntként látta Shakespeare II. Richárdjában. Élete vége felé már csak annak a feladatnak szentelte magát, amelyet 1950-ben vállalt először a Színház-és Filmművészeti Főiskolán: színészmesterségre, tiszta és értelmes, szép magyar beszédre oktatta a hallgatókat.

Csodálatosan mondott verseket, előadói művészetét letisztult, pátoszmentes stílus jellemezte. Felejthetetlenül tolmácsolta a televízióban a magyar irodalom egyik legsúlyosabb alkotását, Babits Mihály Jónás könyvét, pedig mélyen zengő hangja rekedt volt a sok cigarettától. Láncdohányos volt, a méregerős francia Gitanes-t szívta.

Tanárként keménységéről volt híres. Goromba is tudott lenni, tétovázás nélkül leteremtette azt, akiről úgy érezte, rászolgált. Megbecsült, híres színészek, akik anekdoták sorát mesélik az akkor megszégyenítő jelenetekről, mára már tudják, hogy mesterük az igényességet követelte meg tőlük ebben a formában.

Gáti Józsefnek az volt a véleménye, hogy a tehetség csak belépőjegy a főiskolára, ott további kitartásra van szükség, mert befektetés nélkül nincs siker. Színinövendékek és előadóművészek közkincse az 1965-ben először megjelent A versmondás című könyve, amely azóta több kiadást ért meg. Tervei között szerepelt, hogy megírja a főiskola elmúlt negyven évi történetét, de erre már nem maradt ideje. Hosszú betegség után Budapesten halt meg 1998. április 21-én. Kitüntetésekkel nem halmozták el, érdemes művész 1975-ben lett, kiváló művészi címét 1986-ban kapta.