Gondolom direkt nem szeretnétek, hogy ezek nyilvánosságra kerüljenek. Mi ennek az oka?

Az elmúlt hat évben úgy intéztük a színház kommunikációját, hogy nem volt szükségünk ilyen típusú hírverésre. Ami nem az előadáshoz kapcsolódik, nem annak a minőségével függ össze, illetve nem azzal a munkával kapcsolódik össze, mi azt soha nem tártuk a nyilvánosság elé. Kizárólag az előadással, és a színészeken való munkáról adtunk hírt. Elvünk, hogy a bulvárban nincs helye a Nemzeti Színháznak, és erre eddig nem is volt szükségünk.

A biztonságos helyek közé tartozik az Örkény Színház is, annak ellenére, hogy egyik színésznőjükkel már történt egy csúnya eset, de az nem a színház falain belül volt. Kerekes Viktória, a Jóban rosszban sorozat Ekler Laurája az Örkény Színház tagja 2004 óta. Nem zárkózott el a beszélgetéstől, pedig nem vidám dolgokat kellett felelevenítenie.

A Pécsi Országos Színházi Fesztiválon történt velem, hogy három métert zuhantam a színpadról – kezdte a színésznő. Amíg élek, nem felejtem el. Az volt a vicces, hogy nem csak, hogy be kellett fejeznem azt az előadást, de még egy éjszakai előadás is hátra volt, amit szintén végig kellett játszani.

A sérülések ellenére is meg tudtad csinálni?

Olyankor nem fogja fel az ember, hogy megsérült. Szétszakadt a könyököm, azt össze kellett volna varrni, de nem hagytam. Mikor vége lett az előadásnak, jött a sebész, de csak azt engedtem, hogy beragassza. Persze, felkötötték a karomat, hiszen várt még rám egy másik előadás.

Hogy történt az esés?

Szerencsétlen véletlen volt, mert ez tényleg az. A pesti előadáson ott egy fal van, itt viszont csak egy függöny, és mögötte a nagy üresség. Leguggoltam, nekidőltem, ahogy szoktam, csak ugye nem volt fal, így lezuhantam. Úgy estem le, hogy a zenekari árokból a pincébe, ráadásul hanyatt. Soha nem fogom felfogni, hogy jöttem ki onnan. A másik érdekesség, hogy ott tartják a használaton kívüli reflektorokat, súlyvasakat. Senki nem érti, hogy maradtam meg. Csodák sorozata, hogy a gerincem nem tört el, hogy élek, hogy a barátaim ki tudtak húzni. Lelassult az idő, átfutott pár dolog az agyamban, amíg leértem. Érdekes érzés volt, ráadásul ez két mondatom között történt.



A közönség mit érzékelt ebből? Látták, hogy baj van, vagy azt hitték, hogy ez is a darab része?

Igen, sokan azt hitték, hogy ez is benne van a darabban. Még onnan lentről elkezdtem beszélni, bár én erre nem emlékszem. Valahogy a lábamat kinyomtam, de ezt sem értem, hogy sikerült. Nem néztem meg soha, hogy hova estem. A kollégáim igen, de nekem nem volt hozzá lelki erőm. Ők is azt mondták, hogy felfoghatatlan, hogy még élek.

Az éjszakai előadás előtt nem féltél, hogy ugyanoda kell visszaállnod? Nem maradt benned valami rossz érzés?

Nem, inkább felemelő volt, ami nagyon érdekes. Katarzisszerű érzés lett úrrá rajtam, mert azt éreztem, hogy fentről vigyáznak rám. Persze, ezt mindenki máshogy fogja fel. Van, aki figyelmeztetésnek vagy ajándéknak veszi. Én a sors ajándékának éreztem.

Mennyire jellemző, hogy veszélyes helyzetbe kerülsz a színházi munkád során?

Egyáltalán nem. Sok múlik a műszakon, a tervezőn, meg persze saját magamon is. Biztonságban érzem magam a színházamban. Olyan partnereim vannak, akik figyelnek rám és én is rájuk. Persze, az gyakori, hogy a hátrafelé menő rendező instruál, és beleesik a zenekari árokba, ez tipikus baleset, minden második rendezővel megesik. Szerencsére én nem élek félelemben.

Az újságíró szakma is veszélyes lehet. Könnyen bekaphatja a kezünket a billentyűzet vagy akár az egér... Azért nem félünk mi sem.