Bors néni megállíthatatlan: túl a kétszázötvenen

A helyszín az Egyetemi Színpad, és 1982-t írunk. Az esemény: a Bors néni című gyerekdarab premierje. Nemes Nagy Ágnes azonos című könyvéből született a folyvást versbe lendülő mese. A költőnőt saját bejárónője ihlette a gömbölyded, de temperamentumos és gyerekszerető dédnagyanyó életre keltésére.

Kicsoda Bors néni valójában? "Határtalan jóságú, látszatra kicsit koros, pedig mindössze nyolcvan esztendős tündér, aki fent lakik a padláson, s harminchárom szobájának harminchárom ablakából kitekintve akár harminchárom világot is beláthat. Gondozgatja háztetőnyi magasban levő kertecskéjét; karóráján méri, hány perc alatt fut fel a futóbab a karóra; kendőjével tisztogatja a hold képét, ha foltos, majd kézen fogva sétál vele egyet az égen " - írja róla a kötet fülszövege.

A könyvből Novák János készítette el a színpadi változatot, s ő írta hozzá a zenét is. Bors néni szerepét az első időben Dajka Margit játszotta, partnere Verebes István és Kútvölgyi Erzsébet volt. Az Egyetemi Színpad megszűntével a Kolibri Színházba került át a darab. Rendezője, Novák János az immár 250. előadását is megért mese máig ható sikerét mindenekelőtt abban látja, hogy e játékban a felnőtt-gyerek viszony új tartalmakkal gazdagodik. A csemetéjét kísérő felnőtt az előadás idejére lemondhat azoknak a feladatoknak gyakorlásáról, amelyek szokásos hatalmi helyzetéből adódnak; cserébe játszótárssá válhat.

A Bors nénit az utóbbi tizenhárom évben alakító Molnár Piroska meglepő számadatot közölt: valójában már több mint négyszázszor játszott ebben a darabban, mert a Kolibri Színház a vidéki vendégjátékokat kihagyta a jubileum kiszámításakor.

Nagy boldogság ez az előadás, mert minden alkalommal, amikor játsszuk, újjászületik - meséli a színésznő. - Jön az újabb és újabb gyerek korosztály, hozzák az előzőek helyébe lépő csoportokat az óvó nénik, s némelyik nagymama arról számol be, hogy már a harmadik generációval nézi meg az előadást, hadd lássák ők is Bors nénit, aki a színpadon éppen nyolcvanadik születésnapját ünnepli. Tehát egy kicsit hozzá kell öregednem a szerephez; csak hatvan múltam.

Más élmény gyerekeknek játszani, mint felnőtt közönségnek? - kérdezem a színésznőt, aki lassacskán hat éve újra a Nemzeti Színház tagja.

A pályám kezdetén sokat játszottam kicsinyeknek, a kaposvári színházban természetes volt, hogy minden délután tartottunk gyerekelőadást. Azóta tudom, hogy az óvodások, kisiskolások a színházban odaadóbbak a felnőtteknél, ugyanakkor nagyon kritikusak, mert valóságnak hiszik a játékot. Nem lehet őket becsapni, olyan értelemben, hogy nem tisztelik, ha az ember véletlenül elront valamit. Az ilyen, ritkán előforduló helyzetben ők esnek ki a szerepükből, megszűnik körülöttük az a csoda, amiért bejöttek. Pedig különben tágra nyitott szemmel és leesett állal figyelik a számukra varázslatnak ható színpadi történéseket, teljesen beleélik magukat a cselekménybe. A Bors néni előadása ráadásul lehetőséget kínál a gyereknézőknek, hogy bekapcsolódjanak a játékba. Hihetetlenül élvezik, hogy ők is följöhetnek a színpadra, ez külön ajándéka a rendezésnek.

Úgy gondolom, egy gyerekdarab főszerepének eljátszásához, lélekben egy kicsit a színésznek is közéjük kell tartoznia. Ön mit őriz magában kiskori éveiből?

Nagyon jó gyerekkorom volt, falun nőttem föl, a falusi lét összes szabadságát és érdekességét megtapasztalhattam. A házak kertjében ott voltak az állatok, nem kellett külön képeskönyvből megismernünk a kacsát vagy a cicát vagy a tyúkot. Az évszakok váltakozása is nagy örömöt okozott akkoriban. Mindmáig hiányzik, hogy újra igazán átéljem a telet, a nyarat, a tavaszt, az őszt, amelyek olyan változatossá tették az életet gyerekkorban. Most valahogy összemosódnak az ember életében, hiszen hóesésben, orgonavirágzáskor, kánikulában és lombhulláskor is van munka, még a valódi nyárélményt sem tudja visszalopni az életünkbe a röpke vakáció. Nagyon sokszor táplálkozom ma is gyerekkori élményekből, emlékekből, hiszen a színészi munkában legtöbbet a magunk egyéniségéből, saját érzésvilágunkból meríthetünk. A pályaválasztásom is arra az időre esett. Amint megtudtam, hogy színház van a világon, színésznő akartam lenni. A falunkban az iparegyesület műkedvelői szerveztek előadásokat, tanítóink pedig bemutatták a János vitézt, amelyben mi, kisdiákok, mint tündérek statisztáltunk.

Mikorra esett az első nagyszínházi élménye?

Életemben először Szegeden voltam színházban. Általános iskolás koromban oda kirándultunk a Békés megyei kis faluból, ahol laktam. A városjárás keretében elvittek bennünket, hogy megnézzük Gounod Faustját. Ámulva csodáltam az akkor számomra még igazinak látszó díszleteket, a szokatlannak tetsző megvilágítást. Arra most is élénken emlékszem, hogy Margit anyjának a képe foszforeszkált a színpadon. Csodák történtek. Ez azóta is megmaradt bennem. Jóleső izgalommal tölt el az a pár perc az operaelőadások kezdetén, amikor a reflektor fénye a bársonyfüggönyre vetül, a zenészek halkan hangolnak, s a nyitány után a lassan szétnyíló függöny mögül föltárul az élőkép.