Anyagi oldal
Az embercsempészet persze nem olcsó mulatság. Konkrét árakról nem lehet beszélni, minden az alkalomtól és a helyi adottságoktól függ. Másképp esik latba, ha valaki „csak” át akar surranni valahogy a túloldalra, illetve más az, ha mondjuk Afganisztánból jön. Innen az út akár egy hónap is lehet (néhány hét garantált). Az ilyen hosszabb utakra jellemző, hogy a szervezők amennyire csak lehet szétbontogatják kis részletekre, így minden szakaszt a maga specialistája intézhet. (akinek már kellő kapcsolatrendszere van a terepen mind a civilek, mind a hivataliak között egyaránt)
A példa kedvéért egy kis ízelítő az árakból: Kabulból Isztambulig megközelítőleg 2000 dollárt kérnek el, és még körülbelül ugyanennyit Pestig. (Ha valakinek elfogyott a pénze azt se szó, se beszéd kidobják a csapatból, és magára hagyják, vagy akár a határon visszafordíthatják.)
Egy hosszabb út tehát 4-5000 dollár (1-1,3 millió forint) körül mozog, (ennyiről számolt be nemrég egy magát algériainak valló fiú is. Ő 5000 ezer dollárt adott egy szerb csempésznek) a rövidebbek ennek fele, harmada lehet. (Az árat olyan szempontok befolyásolják, mint a célországba való bejutás nehézségi foka, a határátlépés módja, stb.)

Ezeket az összegeket persze nem tudják a nyomorban tengődő, szegény emberek csak úgy kifizetni. Legtöbbször előleget adnak az induláskor, a maradékot később vagy a családtagok fizetik ki, vagy  maga a migráns dolgozza le valamelyik nyugati országban. Akár több év alatt.

A hamis okmányok árfolyama 40 ezer forintnál kezdődik, és akár megközelítheti a fél milliót is. Minden a bonyolultságtól függ. A magyar útlevelek különös népszerűségnek örvendenek, hiszen egész Európában vízummentességet adnak: egy régi típusúért akár 100 ezer forintot is elkérhetnek, de állítólag a feketepiacon már felbukkantak az újak is, amelyek már korszerű lézertechnikával készülnek.

Merre tovább az ígéret földjén?
Az átkelés után egyből jön az életfontosságú kérdés: merre, hogyan tovább? Itt kell azonban éles különbéget tennünk embercsempészet és emberkereskedelem között.

Az embercsempészet a bevándorlók szemszögéből tiszta ügy: fizetnek egy szolgáltatásért, amit megkapnak. Kell ehhez egy közvetítő, szervező és egy lebonyolító személy. (A csempészeknek három nagy csoportja ismert: alkalmi csempész, illetve kisméretű, de jól szervezett csoport, illetve a nagy, rendszeresen egy konkrét ország állampolgárait, azonos útvonalon és módon szállítók, valamint a szervezett nemzetközi embercsempész-hálózatok.) Az embercsempészetet az ENSZ így határozta meg évekkel ezelőtt: „közvetlenül vagy közvetve pénzügyi vagy más anyagi haszonszerzés érdekében, személyek illegális belépésének elősegítése olyan Szerződő Állam területére, amelynek az adott személy nem állampolgára vagy állandó lakosa.” A csempészek sok esetben még munkát is kerítenek, ami egyébként az ő érdekük is, hiszen a hitelben utazók csak így tudják ledolgozni a fennmaradó fizetséget. Persze ne gondoljunk valami fejedelmi állásra: kuli munka, éhbérért, napi 16 órában.

Ez a felállás azonban még így is összehasonlíthatatlanul jobb az emberkereskedelemnél, ahol a kényszerítés, az erőszak, a test áruba bocsátása rendszerint visszatérő elem. Amíg az embercsempészetben főleg 20 és 30 év közötti férfiak vesznek részt, addig az emberkereskedelemben elsősorban nők, akik nagy százalékban kiskorúak. Ők sokszor már csak a célországban tudják meg, hogy valóban mi fog történni velük: rabszolga életforma, esetleg prostitúció, legrosszabb esetben szervkereskedelem. Az így prostitúcióba kényszerített fiatalok elképesztő történeteken mennek keresztül. Az egyik legveszélyeztetettebb réteg a 15-17 éves nevelőintézeti gondozás alatt álló lányok, akiket néha 20 ezer forintért is eladnak! Közülük vannak olyanok, akik pár hónap alatt 5 millió forintot "dolgoznak" össze, aztán terhesen hazamennek, ott pedig abortuszra jelentkeznek. Csak még egy sokkoló adat: a Balkánról származó, a nemzetközi lánykereskedelem áldozatává váló prostituáltak 10-15 százaléka 18 éven aluli. Hogy az egyre inkább terjedő gyermek szervkereskedelemről már ne is beszéljünk…

Beszéljenek a számok!
Jelenleg 30-40 millió illegális bevándorló van a világon, évente 1,2 millióra tehető azoknak a száma, akik embercsempészekhez kerülnek. 80 százalékuk nő, közülük pedig minden második gyermek. Az illegális migránsok 80 százalékban a jobb megélhetés reményében szánják el magukat erre a lépésre. Főbb úti céljaik: Anglia, Németország, Spanyolország, Ausztria, Svájc, Svédország. Érdemes tudni, hogy hazánkban évente 8-9 ezer illegális bevándorló ellen indul eljárás.

Mit lehet tenni?
A kérdés az: lehet-e védekezni az illegális bevándorlás, illetve az embercsempészet ellen? Igenis, meg nem is. Lehet fejleszteni az éjjellátó, hő- és infrafelderítő eszközök rendszerét, az okmányhamisítókat le lehet leplezni, az embercsempész-bűnszervezeteknek a kapcsolatrendszerét fel lehet deríteni, jobban működő, sűrűbb határőrzés. Ez a hivatalos vélemény.

Azonban amíg több ezren nem látják biztosítottnak az elemi életfeltételeket hazájukban, addig nincs az a rendszer, ami megállíthatná őket. Mint ahogy azon sem csodálkozhatunk, ha ehhez partnerekre találnak a határ menti falvak lakói közt. Hisz mindenki jobban szeretne élni. És ez alapvető emberi igény. Ki vitatná ennek jogosságát?