Hasonló eljárást hajtanak ma is végre a nyomás csökkentése érdekében, melyet a súlyos feji traumát követően, a felhalmozódó folyadék okoz a koponyában.

Az ókori inka főváros, Cuzco környékén talált, Kr.u. 1000-ből származó maradványok azt mutatják, hogy a sebészeti technika az idők folyamán egységessé és tökéletesebbé vált. A legrégebbi koponyák nagy részén nem látszik bizonyíték az operációt követő csontgyógyulásra, ami azt sugallja, hogy a beavatkozás nagy valószínűséggel végzetes volt. Ám 1400-ra a túlélési arány megközelítette a 90 százalékot, a fertőzés esélyei pedig igen alacsonyak voltak - állítják a kutatók.

Az új eredmények azt mutatják, hogy az inka sebészek részletes tudást szereztek a koponya anatómiájáról - mondja Valeria Andrushko amerikai kutató. "Ezek az emberek képzett sebészek voltak". Az inka gyógyítók gondosan kerülték a koponya azon területeit, ahol a bemetszés valószínűleg agysérülést, vérzést vagy fertőzést okozhatott volna - jegyzi meg a kutató.

Az operációkat az altatás vagy antibiotikumok modern előnyei nélkül végezték el, de gyógynövényeket valószínűleg használtak. "Tudatában voltak számos vadon élő növény gyógyászati tulajdonságainak, többek között a kokának és a vad dohánynak". Ezeket a kukoricasörrel egyetemben fel lehetett használni a fájdalom enyhítésére. "A természetes fertőtlenítők, mint a balzsam és a szaponinok - szappanszerű tulajdonságokkal bíró növények - csökkenthették a fertőzés valószínűségét a trepanációt követően" - mondja a kutató.

Verushko és kollegája, John Verano, Cuczo és a környező régió 11 temetkezési helyszínét vizsgálta meg. Felmérésük során kiderült, hogy a koponyalékelés figyelemreméltóan megszokott gyakorlat volt az inka fővárosban. A vizsgálathoz kellőképpen jó állapotban lévő 411 koponyából 66-on találtak a csontot átütő lyukakat. Az egyik helyszínen 59 koponyából 21 - több mint a harmada - kapott trepanációt. Míg a koponyalékelés módszerei az idők folyamán változtak, az inka sebészek végül egyfajta kaparó technikánál maradtak, hogy komolyabb sérülés nélkül behatolhassanak a koponyába.

"A koponyát lassan levakarták, kör alakú lyukat hozva létre a lekapart csont szélesebb területével körbevéve". A koponyák némelyikét több alkalommal is kilyuggatták, volt egy egyén, aki hétszer esett át koponyalékelésen. Egy másik, szokatlan esetben - ahol a beteg nem élte túl a beavatkozást - a csont téglalap alakú darabját, melyet korábban eltávolítottak, a temetés előtt visszahelyezték.

Tiffiny Tung régész szerint az új vizsgálat az első, mely a trepanáció gyakoriságát és sikereinek arányát vizsgálja különböző közösségekben. "Ez azon gazdag részletekkel ellátott vizsgálat, mely ad némi képet arról, milyen is volt az élet az ősi andoki populációkban" - mondja. "Lenyűgöző, hogy a populáció ilyen nagy arányban vett részt koponyalékelésen, és olyan sokan túl is élték".

A trepanációt már Kr.e. 400-ban alkalmazták Dél-Amerikában, és ismeretes, hogy a világ más részein is használták. A régészek hosszú ideje vitatkoznak azon, vajon a koponyalékeléseket egészségügyi beavatkozásnak, vagy rituális, esetleg kulturális okokból végezték-e el. Az inkákat érintően Tung szerint az új vizsgálat eldöntheti ezt a vitát. "Azt hiszem, a szerzők a lényegre tapintottak, amikor azt sugallták, a koponyaműtétet elsősorban a fejsérülések kezelésére alkalmazták".

Az ilyen sérülések leggyakrabban háborús időkben jelentkeztek. Az összes beavatkozás majdnem mindegyikét a koponya közepéhez közel, vagy a bal oldalon végezték el. Ezen régiók legnagyobb valószínűséggel, egy jobbkezes ellenféllel szembeni összecsapásban sérültek meg. Emellett némelyik koponyán korábbi sérülések nyomait is megtalálták azon a területen, ahol az operációt végrehajtották.

Azon tény, hogy a betegek közül 19 nő volt ugyanakkor azt sugallja, hogy az operációt némely alkalmakkor más okokból is elvégezték, talán azon kísérletként, hogy meggyógyítsák az epilepsziát vagy a krónikus csontfertőzést.