A hosszú monológok operája

Csajkovszkijt, a nagy orosz zeneszerzőt az Anyegin új oldaláról mutatta be. A Puskin világhírű regénye nyomán készült opera az 1820-as évek - I. Miklós cár uralkodásának ideje - zenés korképnek is beillik. A zeneköltő nem éri be hőseinek valószerű ábrázolásával, hannem bemutatja a társadalmat is, melyből azok kinőttek. Az opera 1879 márciusában került először színpadra, a Moszkvai Konzervatórium hallgatóinak előadásában. A Magyar Állami Operaház 1902-ben mutatta be, Várady Sándor fordításában. Az 1951-es felújítástól kezdődően tartósan megmaradt a repertoáron. Ennek során 1971-ben, 1978-ban, 1984-ben újabb előadások születtek.

Puskin verses regénye és Csajkovszkij operája között árulkodó a különbség. Míg a költő számára Anyegin gyermek- és ifjúkora, karaktere, Lenszkijjel való barátsága, annak szerelme, Olga az elsődleges, addig a komponistának Tatjána a legkedvesebb, a legfontosabb. Egyik levelében így vall erről: "… Mélyen belemerültem a komponálásba, teljesen azonosultam Tatjána lényével, szinte élő személynek éreztem. Szerettem Tatjánát és rettenetesen haragudtam Anyeginre, akit hideg, szívtelen fajankónak tartottam…"

Ezért választja ki a regényből a 'lírai jeleneteket' (saját megnevezése), amelyek a leányt veszik körül, őt jellemzik. A kort tükrözi Anyegin és Lenszkij végzetes párbaja is. A félreértés hamar szertefoszlana, ha nem kényszerítené őket a feudális társadalom morálja. Tatjána mellett a zenei korkép együtteséből jellemként emelkedik ki a fáradt, kiábrándult lélek, aki a városban csömört, a falusi idill légkörében csak unalmat érez.

A felújítás Kovalik Balázs érdeme, aki az Anyegint már többször színre vitte Schweinben és a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon. Eredetileg Zsámbéki Gábort, majd Anatolij Vasziljevet kérte fel a vezetés, karmesternek pedig Jurij Simonovot. Végül mindhárman lemondták, így vállalta át a bemutatót Kovalik Balázs, az Operaház művészeti vezetője, Kovács János karmester, valamint az osztrák jelmez- és díszlettervező, Angelika Höckner.

Tatjánaként Bátori Évát láthatja a közönség a május 31-i premieren, aki a Zeneakadémián Sziklai Erika növendéke volt, majd a Salzburgban élő Réthy Eszternél (1912-2003) ösztöndíjasként továbbképezte magát. Két évig a Bécsi Staatsoper Stúdiójának tagja, majd 1990-ben elindult nemzetközi karrierje. Ekkor még Mozart operákat énekelt, könnyű, lírai hangfajban, de miután hangja érettebb hangszínnel gazdagodott, már drámaibb szerepeket kapott. Tizenhárom évi külföldi játék után tért haza, azóta Operaházunk tagjaként aratja babérjait.

- Szláv operákban is jeleskedett már, de Tatjána szerepét még nem volt alkalma elénekelni. Mi adja az alakítás szépségét, illetve nehézségét? - kérdeztük a művésznőt.

- E híres szerep eddig még elkerült, mert régebben az előadások egybeestek külföldi tanulmányutammal. Tatjána hamvasságát, életkorát megpróbálom az opera elején "kislányos" hangszínnel érzékeltetni, a végére pedig érett női hangra váltok. A próbák során azt a visszajelzést kaptam, hogy sikerül megoldanom. Csajkovszkij ezt a művét a konzervativ közönség számára komponálta, a zenei anyag dallamos, könnyen, akár lapról is leénekelhető - ahogy Kovács János karnagy úr említette -, ugyanakkor a hosszú monológok alatt a színészi játékkal együtt már nehéz feladat az énekes számára. Az operát a hagyományos recitativo és áriaszerkezet helyett énekbeszéd jellemzi, így a lelki történések, mint például Tatjána levele 15 percig tart. Nem véletlenül nem bízzák fiatal szopránokra, mert olyan rutinnal kell rendelkezni, amit csak idővel lehet megszerezni -
magyarázta Bátori Éva.

- Kovalik Balázs és ön egyformán látta Tatjánát a próbák során?

- Tatjána az első felvonásban megírja levelét Anyeginhez, ami csak egy naiv, őszinte, tapasztalatlan, álmodozó leány lelkéből születhet, és ezzel elindítja sorsát a végzete felé. Az ebben megszólaló érzelmekről más a véleményem, mint a rendezőnek, aki szeretné, ha nem tengene túl az orosz lélek. Ugyanakkor ezek az érzelmek benne vannak a partitúrában, el kell énekelni.

- A rendezői és karmesteri változások mellett nehezítette-e más körülmény a próbafolyamatot?

- Sok minden elvonta a figyelmet, de leginkább a kórus munkája. Nyolcvanan mozognak a színpadon, háromszor öltöznek át, nincs balettkar sem, így ők játszanak, énekelnek. A látványvilág sem hivalkodó, csak jelzésszerű és kortalan. Ebben a viszonylag üres térben kell megteremtenünk Tatjána világát.