Országgyűlési dokumentumok

Ezzel a címmel hozott létre az Országgyűlési Könyvtár egy digitális adatbázist, amelyben az 1861 és 1918 közötti törvénykezési munkát rögzítették az utókor számára. A polgári kori Magyarország törvényhozásának plenáris mindennapjait megelevenítő – a képviselőház és a főrendiház üléseinek érzelmeket is visszatükröző – szó szerinti Naplói, valamint a képviselőház előtt tárgyalt Irományok lapjait a legmodernebb technológiával tették hasonmásként is kereshető formában elérhetővé.



Mióta tart ez?

Már a középkori országgyűlések idején is arra törekedtek az uralkodó hivatalai – a kancellária és a királyi tábla –, hogy a gyűlések határozatait írásban rögzítsék. A 16. századtól kezdődően előbb az országgyűlési követek magánnaplói, az országos szervek vagy a vármegye számára készített összefoglalók örökítették meg a döntéseket és a döntési folyamatokat.

A 18. Század végétől az ország uralkodó körei is felismerték, hogy a személyes (át vagy félre) értelmezést megelőzhetik, ha az országgyűlésen elhangzottakat és a meghozott határozatokat hitelesített, hivatalos formában teszik közzé. Ez a szándék a politikai történések iránt egyre nagyobb érdeklődést tanúsító közvélemény akaratával is egybe esett, így nyert teret magának a sajtónyilvánosság már akkor is. Az események és történések hű lejegyzése érdekében fokozatosan fejlődött az élőbeszéd minél jobb rögzítését lehetővé tevő sebes- majd későbbi elnevezéssel gyorsírás.

Erősödik a Parlament

Az országgyűlés működésének jelentősége – az írott jog szerepe és az annak alkotásában való részvétel, valamint a politikai bulvár iránt érdeklődő közvélemény miatt – a képviseleti demokráciákban, a polgári jogállamokban ugrásszerűen megnőtt. A kiegyezést (1867) követően egészen az első világháború lezárásáig (1918) tart a dualizmus legfontosabb időszaka, amelynek egyik legfontosabb politikai és kultúrtörténeti forrás együttese az Országgyűlési nyomtatványok nevű összeállítás. Ez három részből épül fel: A képviselőház és a főrendiház üléseinek – szó szerinti - szövegét a Naplók, az egyes üléseken hozott határozatok rövid és szabatos leírását a Jegyzőkönyvek, valamint a tárgyalásokhoz benyújtott előzetes írásos dokumentumokat az Irományok rögzítik.

Hogyan készült?

Az Országgyűlési Könyvtár több éves kitartó munkával, saját erőből végzett digitalizálással feldolgozta a nyomtatványok legfontosabb részeit és adatbázisba szervezte az egészet. A könyvtár vezetői szerint a most elkészült összeállítás egyrészt térben és időben is kitágítja a tudományos vagy egyéb célú hozzáférést, mert a nap 24 órájában, a valódi gyűjtemények nyitva tartásától függetlenül elérhetőek. Emellett persze jelentős értékmentést is jelent, mivel olyan papíranyagokról van szó, amelyek maguk is erősen veszélyeztetett állapotban vannak.

A könyvek halála

Ugyanis 1840 után az addigi kézi vagy manufakturális papírkészítést felváltotta a nagyipari papírgyártás, és a tömegigény miatt az addigi rongyalapanyagot a facsiszolat váltotta fel. A papírban zajló kémiai folyamatok azonban nem álltak meg. A lapok rostjai a savas lebomlás eredményeként lassan felbomlanak, így az ebből készült könyvek és iratok a savtalanítás és a hideg raktározás ellenére is szép lassan szétporladnak, történjen bármilyen kíméletesen is a tárolásuk.

A múlt árnyai

A régi korok dokumentumait tanulmányozva felmerül az olvasóban, hogy vajon akad-e olyan érték az akkori világban, amely érvényes lehetne a mai kor politikusai számára. Bizonyára igen, de kérdés, hogy az utódok odafigyelnének-e az elődökre. A 231. Országos ülésen - amelyet Somssich Pál elnökölt 1870. október 22-én - jónéhány képviselő lemondásával kellett legelőször a Tisztelt Háznak foglalkoznia. Az okok nem mindenki esetében derültek ki, de a névsor alapján valószínű, hogy ez alapján akarták kifejezni nem tetszésüket a az akkori irányvonallal szemben. Nem lettek függetlenek, nem álltak a másik oldalra, nem alakoskodtak. Vették a sétapálcájukat, elköszöntek társaiktól, és teret engedtek azoknak a jelölteknek, akik részt akartak venni az akkori munkában.

A viták persze már akkor sem voltak mentesek személyeskedéstől, bekiabálásoktól, de minden képviselő egyetértett abban – de tényleg, nemcsak látszólag –, hogy az ő feladatuk az akkori Nagy Magyarország irányítása. Később, ha kellett még fegyverrel is megpróbálták más véleményen lévő társaikat befolyásolni, de a lényeg soha nem változott. Ekkor még persze nem a mai – igen gyönyörű – épületében dolgozott az országgyűlés, de ez talán nem is zavarta az akkor honatyákat. Honanyákat nem nagyon engedtek maguk közé, így bőven jutott hely a jó öreg magyar virtusnak.

Mivel csak keveseknek volt a fő bevételi forrása a képviselői apanázs, így erősebben állhattak ki érdekeik érvényesítéséért. Nem kellett annyi elvtelen és megalázó alkut kötniük, mint a mostani társaiknak, de nem is kellett annyit alakoskodniuk választóik előtt, mint azt teszik sokan napjainkban.

Akkor az élet más volt. A sonkás szendvics helyett sült malac volt a büfében, a coca-cola helyett meg jófajta tokaji szamorodni. Nem voltak laptopok, mobilok, de voltak már akkor is talpnyalók, hízelgők. Ha egy képviselő valamiért megharagudott egy másikra egész egyszerűen párbajra hívhatta, és néhány kardcsapással vagy pisztolylövéssel egyszer és mindenkorra elintézte a problémáját. Bár lehet, hogy nem mindig ez volt a leghatásosabb módszer, azonban a mai kor politikusa is szem előtt tarthatná, amit az akkori kor embere: ha sok embert megbánt valaki, előbb utóbb akad majd egy jelentkező, aki mindenáron el akar vele számolni!