Egy biennálé hozadéka

- Miben hozott újat az idei találkozó? Tisztában vannak-e a rendezők azzal, hogy mit néznek szívesen a gyerekek?

- Zajos szakmai sikert váltottak ki az úgynevezett Fókusz program keretében megvalósuló produkciók. A színészképzésben részt vevő végzős vagy már végzett új generáció érzékeny jelenléte mind az előadás témájában, mind pedig humorában, iróniájában azt igazolta: tudják, hogy mit kell játszani. A fiatalok különféle történeteket dolgoztak fel, együttműködve a közönséggel, akiket szinte megbabonázott az interaktivitás. Nánay István, aki öreg róka a szakmában, sokunk véleményét megfogalmazva állította, hogy neki ez jelentette a legnagyobb élményt. Egyébként nemcsak a színház adott helyet az előadásoknak, hanem a városi művelődési központ, az egyetem és a Művészbejáró is. Újszerű volt a versenyprogramok határ nélkülisége, s míg korábban a hivatásosok nagyszínpadi produkciói taroltak, most inkább a három-öt fős, a bábot is bevonó együttesekre irányult a figyelem. A biennálé szerves részévé váltak a színház eszközeit a nevelésben felhasználó társulatok, ahol a feldolgozás révén reflektálhattak a nézők. A budapesti Kolibri pedig - új műfajként -, úgynevezett osztályterem-színházzal debütált - foglalta össze Tolnay Mária egy hét tapasztalatait.

- Mit kell értenünk az osztályterem-színházon?

- Kai Hensel Klamm háborúja című darabjának előadásával új megközelítésbe került a tanár-diák kapcsolat, hiszen a történet során egy osztály levélben írta meg némettanárának, Klamm tanár úrnak, hogy őt tartják felelősnek az előző tanévben az érettségi előtt álló diáktársuk öngyilkosságáért. A Németországban is egyre népszerűbb, kamaszoknak szóló, ám még viszonylag új színházi műfajról van szó - a református gimnáziumban is bemutatták a darabot -, amely szembesíti a diákokat a mindennapi iskolai élet problémáival, mégpedig úgy, hogy szórakoztatva, elgondolkodtatva fejleszti a diákok empatikus, konfliktuskezelő képességeit. Tulajdonképpen egy tanórán át tartó monodrámáról van szó, amelyben játék- és nézőtér egybeolvad, s kinyílik a tudatalatti. A feldolgozás szakaszában nézőpontok ütköznek, hogy létrejöhessen a párbeszéd, a kényes témákat feszegető beszélgetés.

- Vannak, akik a gyermekszínházi előadásokat más mércével mérik, mint a felnőttszínházi produkciókat.

- A legfontosabb mindegyikben a színészi munka hitelessége; jóllehet felnőtt színésznek gyermekdarabban játszani nem különösebben nagy kihívás. Ám ennek ellenére szövegtudás-hiánnyal, s csupán technikailag megcsinált alakításokkal is szembesültünk. Egy tíz éve játszó színész képes az utóbbira, közben pedig hiányzik a játékából mindaz, ami a szerepnek lelket ad.

- A magyarokon kívül Horvátország, Ausztria, Korea, Belgium és Németország képviseltette magát a nemzetközi versenyprogramban. A külföldiek jelenléte nem okozott nyelvi nehézséget? Vagy arra számítottak, hogy úgyis érvényesül a színjátszás nemzetközi nyelve?
- A külföldi csoportok elsősorban olyan produkciókkal érkeztek, amelyek a szó nélküli színházra épültek: képekre, zenére, mozgásra, ritmusra, színekre, formákra - és bátran mondhatom, zseniálisan. A tárgyakkal, bábokkal való játék jelentette az alapjait.

- A huszonegyedik század embere tud-e, akar-e játszani? Képes-e még "homo ludens" lenni?

- Ha a játékot a legőszintébb emberi megnyilvánulásnak, a legegyszerűbb és leggazdagabb kapcsolatteremtési formának vagy viselkedési módnak tekintem, ahol éppen a játék logikájából adódóan nem lehet hazudni, mást mutatni, mint amilyenek vagyunk, akkor megértem a felnőtt emberek óvatos tartózkodását attól, hogy játszó emberré váljanak. Mindezzel együtt azonban a világ megismerésének azt a dimenzióját, azt a rétegét adja a játék, ami nélkül nincs egyensúly. Sem gondolatban, sem lélekben, sem a nagyvilágban, a világ törvényeiben, működésében.

- Megfogalmazható-e egyfajta trend a gyermekszínjátszásban?

- A zsűri tagja volt Benedek Judit is, a Svédországban élő rendező, aki megjegyezte: "Nálatok minden gyereknek szóló történetben király és királylány van." Meg is kérdezte, van-e olyan történetetek, amelyben nem ők a főszereplők? Saját rendezéseiről egyébként azt mondta: a különféle konfliktusokkal küszködő, peremre sodródott, bűnelkövetővé lett fiatalok élete mindennél jobban érdekli. Mintahogy az is: miért nem vagyunk alkalmasok szülőnek, társnak? Úgy gondolja, a fiatalokat is inkább ez foglalkoztatja. S ez nyilván így is van, hiszen a Békés Pál írta A félőlény című bábelőadásban is központi kérdésként fogalmazódott meg: képzeletünkben miért tervezünk magunknak hatalmasra nőtt szörnyeket? Maga a mese pedig - éppen a műfaj erejével - varázsolt élőlényt a félőlényből.