A magyar gazdaság adócsökkentő mániájához Kovács László exkülügyér és volt pártelnök is hozzátette a magáét, úgy is, mint az Európai Unió adóügyi biztosa, akinek most annyira nem szeretnék a bőrében lenni. Hivatalból kell a saját pártja ellenében beszélnie. Helyesebben teljesen őszintén – az ő szakmájában ez is eleve ritka és ciki jelenség.

Legutóbb például azt közölte az érdeklődőkkel, hogy a járulékcsökkentés, mint olyan tökéletesen jó megoldás lehet, feltéve, ha valamivel ellensúlyozzák. Merthogy költségvetési egyensúly, meg konvergenciaprogram. Tippeket is adott: az ÁFA-kulcsokat kellene növelni, esetleg bevezetni a kétkulcsos megoldást, mert az mégsem igazi, ha mindent egyforma adókulcs terhel: plazmatévé és csirkefarhát nem egyforma valami több szempontból sem.

Szépen vagyunk. Emlékszünk még a bolti kommandókra, akik az ÁFA-csökkentés idején a boltokat akarták járni, ellenőrizendő az árváltozásokat? Aztán az államtitkárra, aki az emeléskor belebukott abba az eretnek felvetésbe, hogy az élelmiszerek forgalmi adója éppenséggel lehetne kisebb is az egyéb termékekénél?

Tanulságos történetek voltak, ahogy ez is az. Odáig még rendben van a dolog, hogy választások előtt minden kormány hülyeségeket csinál (már makroökonómiai szempontból, az adócsökkentés ellen egyszerű vásárlóként senki sem tiltakozott), kezdjük azt is jól viselni, ha két választás közt is szórják a nem létező pénzt, aztán utólag be akarják hajtani. Van ez így. Olyik adót emel, olyik befagyasztaná a konkurensre inkább szavazó rétegek bevételeit (miért is kéne az infláció fölött kapni, ha mindenki ennél jobban él és többet ad a közösbe? Ez önmagában még senkit nem jogosít fel a tisztességes öregkorra, tessen Japánban gürizni, ott szokás öregen is jól élni).

De legalább kitört a szocdem is Kovácsból: a lehetőség megvan arra, hogy az élelmiszerek csupán öt százalékkal adózzanak, minden másnál 2-3 százalékot emelne mindössze. Egész barátságos lenne a képlet, ha bármi esély lenne arra, hogy lesz belőle valami.

Honunk szeretett atyái és anyái ugyanis borzasztóan nem törik össze magukat azért, hogy kiegyezzenek a gazdaság fő irányvonalaiban. Már most ezerrel kampányolnak, senki sem engedhet a maga negyvennyolcából. Az MSZP nyilván tiszta adócsökkentést ígér, semmiféle emelést nem mernek emlegetni. Bár a jelenleginél sokkal vacakabbul nem állhatnának, nem kockáztatnak. A Fideszről épp nem tudni, hogy tényleg azt a gazdasági csodát célozzák-e, hogy kevesebb bevétel mellett költsenek többet, vagy inkább sokaknak rosszat akarnak, inklúzíve nyugdíjbefagyasztás. A megoldás az egykulcsos adó mellett kardoskodó két kis párt lenne, de az MDF nem fog összeveszni a Tisztelet Társaságával (Korda György helyett nehéz lenne nagyhirtelen más sztárral turnézni), az SZDSZ pedig valószínűleg maga sem tudja éppen, mit akar. A maradék eredményeket feladni biztos nem, a sokat hiányolt szociális érzékenység újrafelfedezését szintén nem sürgetik házon belül. Egyelőre az előrehozott választásokról beszélgetnek az egykori kollégisták, meg persze az adócsökkentős költségvetésről. Azt még mindig nem forszírozzák, melyik ötletük kinek mibe kerülne. Permanens kampány idején az lenne a meglepő.

Csak azt nem lehet sejteni, Kovács mennyire egyeztetett ötleteiről az MSZP-vel: jelentenek-e ezek bármit is, vagy tyúkbélből ugyanilyen biztonsággal tippelhetnénk a jövendő adóterheire.

Lassan ugyanis ez tűnik a legmegbízhatóbb megoldásnak: mindenki beszél, de senkiről sem lehet tudni, mit is akar valójában. Illetve, ez így nem igaz: kormányozni minden áron, 2010 után (is). Hogy addig mennyi hülyeséget hordanak össze, ezeknek mennyi közük van a valós tervekhez, és utóbbiak kiknek az érdekeit hagyják tökéletesen figyelmen kívül, egyelőre bőven kérdéses.

Adócsökkentés (esetleg járulékcsökkentés) minden bizonnyal lesz valamikor. Ezt annyian emlegetik, hogy lassan el lehet hinni, még a magyar politikusoknak is. Kérdés csak az, milyen áron. Más adók emelésével (amit nagyon nehezményeznénk, még akkor is, ha a napi életben nagyon nem tűnne fel plusz pár száz forint a plazmatévé árcéduláján – akinek ilyen kell, amúgy is felveszi rá a hitelt, ami lényegesen nagyobb baj, mint összes egyéb hülyeségeink együtt), esetleg állami juttatások csökkentésével (GYES, nyugdíj, munkanélküli-segély: ezt is baromira tudnánk szeretni, kivéve persze, ha lehet egy sort cigányozni közben).

Vagy esetleg a magyar adómorállal próbálnánk kezdeni valamit: ennyi pénz kisebb kulcsok mellett is befolyhatna, ha hajlandóak lennénk befizetni. Ennél viszont még a Fidesz gazdasági csodája is reálisabb.

Félreértés ne essék: az adóterhek valóban illetlenül magasak, a svájci indexálással számított nyugdíjak tényleg sokba kerülnek. Változtatni kellene, csak épp előszeretettel felejtjük el, hogy a rendszerváltás óta sikeresen elcsesztük annyira a magyar gazdaságot, hogy kétszavas lózungokkal biztos ne lehessen kezelni a helyzetet – miközben rengetegen vannak, akik tizennyolc éve csak szívnak, és az ő helyzetüket javító ötletekkel még scifikben sem lehet találkozni.

Úgyhogy lehet választani: akarunk-e csökkentést, hol, miből, és kivel akarjuk mindezt megfizettetni?