Az egész tornáról elmondható, hogy nagyon magas színvonalon zajlik, beleértve a csapatok által nyújtott teljesítményeket is. Szerintem az idei EB felülmúlja 2004-es kontinenstornát, már ami a jó meccseket illeti. Emlékezzünk csak, akkoriban hányszor került elő az éljátékosok fizikai és mentális állapotának kérdése, s a szakemberek egyöntetűen arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a túlságosan hosszú és fárasztó szezon után a meghatározó klubok kulcsjátékosai egyszerűen kipukkadtak az idény végére. Pedig a szurkolók elsősorban tőlük várták a felejthetetlen produkciót, nem pedig a rendes iparosoktól. Így történhetett, hogy a tornát nem egy világsztárokkal teletűzdelt válogatott, hanem a szürkének ugyan szürke, ám annál masszívabb, és briliáns taktikával játszó görög gárda nyerte meg.

Az osztrák-svájci közös rendezésű EB-n talán még egyszer sem hangzott el a játékosok állapotát kritizáló sirám. Hogy ez azért lenne, mert a szupersztárok idén kevesebbet hajtottak mint négy éve, azt átlag hatvan tétmérkőzéssel a lábukban erősen kétlem. Mindenesetre tény: ha a találatok számában eddig nem is mutatkozik fölény a Portugáliai kontinenstornával szemben (2004-ben összesen 76 gól született, most az eddig lejátszott találkozókon „mindössze” 68), a meccsek összképe alapján egyértelműen színvonal emelkedés állapítható meg.

Ezúttal hátulról lettek elsők a görögök

S lám, a legutóbbi bajnok hellének egy ilyen – rakkolós, betonvédelemre bazírozó játéknak nem kedvező - viadalon már a csoportkört sem vészelték át. Mi több, a mindössze egy szem rúgott góljukkal és az azért járó nulla ponttal - legalábbis számtanilag - az EB abszolút utolsó helyét érdemelték ki. Nem kegyelmezett a támadószellem a szintén nem túl kreatív lengyel-osztrák duónak sem, miként az ezúttal borzasztóan fásult (s talán egy kissé alul is motivált) francia csapat sem sok örömét lelte az olaszok, hollandok és a kiesésnél talán többre érdemes románok által kiegészülő halálcsoportban. A svédek jól kezdtek ugyan a már alaposan kitárgyalt Görögország ellen, utána azonban erősen visszaestek, így nem lehetett esélyük a kivételesen valós tudásának megfelelően teljesítő spanyol, és a csodálatosan technikás, merész játékkal előrukkoló oroszokkal szemben.

Tovább él az orosz csoda

Mert amit a szbornaja művel ezen az Európa-bajnokságon, arra nehéz szavakat találni. Azért az illendőség úgy kívánja, hogy megpróbáljam. Az még hagyján, hogy a csoportjukból tulajdonképpen simán, mindössze egy, a spanyoloktól elszenvedett vereséggel és két magabiztos győzelemmel továbbjutottak. De amit ezután, a véső győzelemre is esélyes és minden körülmények között félelmetes tempót diktáló holland válogatott ellen játszottak, az valami leírhatatlan! Hihetetlen technikai tudás, átlagon felüli játékintelligencia egyszerre jellemezte a legnagyobb szovjet utódállam produkcióját. Nagy kár, hogy e két csapat ilyen korán egymásba botlott, miként valószínű, hogy a portugálok is életben lennének még, ha nem a rendkívül agilis, szupermotivált, és helyenként sziporkázó németekkel hozza őket össze a sors.

Félholddal is szépen ragyognak a törökök

Azonban ha van csapat ezen az EB-n, amely elhomályosíthatja az oroszok fényét, az a török válogatott. Annak ellenére is, hogy a félholdas gárda nem mindig nyújt lehengerlő támadójátékot és viszonylag ritkán alkalmaz látványos trükköket (bár ez nem jelenti azt, hogy ne tudna nagyon focizni). Hihetetlen sikereik záloga elsősorban a mindent elsöprő fanatizmusban keresendő. Emlékezzünk csak vissza: ha a török csapat nem lenne beoltva a mindenáron való győzni akarással, már sor sem került volna a horvátok ellen is sikerrel vett, hosszabbítás után megnyert negyeddöntőre.

Sokféle recept létezik a sikerre

Mint az előzőekből is láthattuk, igen sokféle lehetőség áll készen egy ország számára, hogy ütős kis válogatottat alakítson ki. 2004-ben bebizonyosodott, hogy eredményre vezethet a betonbiztos védelemre épített, centiméterre kiszámított csapatmunka. 2006-ban a zseniális egyéni képességekkel megáldott labdarúgókat felvonultató együttesek vitték a pálmát (Németország, Franciaország, Olaszország). 2008-ban pedig úgy tűnik, a megalkuvást nem ismerő támadófutball lesz a nyerő recept. Az, hogy éppen melyik variáció a legeredményesebb, valószínűleg a mindig nagyon speciális körülmények között dől el.

Egyvalami azonban biztos: hit nélkül nem lehet sem futballban, sem más sportágban sikereket elérni. Ez az egyetlen összetevő, ami szükséges az üdvösséghez, bármilyen szellemben játszik is egy válogatott. Hit nélkül a görögök semmire sem mentek volna az óraműpontossággal megszerkesztett összjátékukkal, hit nélkül még Christiano Ronaldo sem tudna elkápráztatni bennünket, hit nélkül nagyságrendekkel laposabbnak tetszene a hollandok vagy az oroszok elánja, a török csapat csupa szív focijáról már nem is beszélve.

Hit nélkül reményünk se lehet

Bármilyen meglepő, de éppen a lehetőségek rendkívül széles tárháza miatt érzek mérhetetlen bánatot és csalódást. Hogyan lehet az, hogy a rengeteg variációból nekünk az elmúlt húsz évben egyetlenegyet sem sikerült kiválasztani és azt helyesen alkalmazva sikerre vinni? Félreértés ne essék, távol áll tőlem, hogy belekezdjek itt valami szakszerűtlen papolásba a magyar válogatott kívánatos taktikai felállásáról, vagy valami hasonlóról. Nem vagyok edző, nem látok bele a hazai játékosfejekbe, így nem tudhatom, melyik lenne az a terápia, ami végre felébresztené a magyar futballt fájdalmasan hosszú álmából. Azonban egyet állíthatok: hittel teli játék híján esélyünk sem lehet a „szerencsések” közé való felzárkózásra! Azt még valahogy elviselem, hogy kétévente azt kell látnom, hogy a szerencsétlen magyarnak született futballszurkolók holland, olasz, vagy épp brazil mezben feszítve más országok játékában keresnek vigaszt. Tudomásul veszem, hogy megtanultuk megszokni a megszokhatatlant, hogy rájöttünk, miként kell izgalommal megtölteni a számunkra valójában tétmentes focitornákat. Azt azonban nem akarom elfogadni, hogy akár csak egy percre is lemondjunk sikerrecept kereséséről, vagy a megalkuvást nem ismerő, lelkes hozzáállásról, mert az azt jelentené, hogy már a hitünket is elvesztettük, hogy egyszer visszakerülünk régi nagy sikereink helyszínére. Vonatkozzon ez szurkolóra, edzőre, játékosra, és egyáltalán bárkire, akit még érdekel a foci Magyarországon.