Egy közösség léte tehát egyszerre megoszt és összetart. Mindez azonban nem ördögtől való, hanem a politika természetének velejárója.

Az elméleti politika

A politika azonban (normális esetben) nem lehet az ellenségeskedés alapja. Az érdekek érvényesítése nem jelenti azt, hogy a másban érdekelt igényeit nem veszik figyelembe, azt viszont nagyon is jelenti, hogy az azonos nemzeti-közigazgatási egység alá tartozó közösséget, akár konfliktusok felvállalása árán is megvédelmezi. Konkrétan: a politikai elit számára tehát a nagy feladat, kialakítani egy olyan érdekérvényesítési stílust, amely nem támadó és erőszakos, hanem építkező, úgy, hogy maximálisan szem előtt tartja a saját érdekeket, azonban nyitott az ellenérdekelt fél megoldási javaslatai iránt is.

Különösen igaz ez azokra az államokra, amelyek nyíltan az emberi jogok, a békés egymás mellett élés és a jószomszédi viszonyra való törekvés mellett törtek pálcát, s ennek megfelelően alakították ki a maguk (demokratikus) államszervezetét.

A európaiság típushibája

Amíg a schmitti gondolatokat adottnak tekintjük, jelesül, hogy minden, ami „politikai”, az önmagában megosztó és érdekellentéteket szül, addig egy ország diplomatái két dolgot nem tehetnek meg:
1) feladják az érdekeinek a képviseletét, a „jó tett helyébe jót várj” alapon;
2) elnyomják a gyengébbet.

Előbbi ugyanis a gyakorlatban az érdekek feladásával jár, míg a második nem egyeztethető össze sem a 21. századi nyugat-európai korszellemmel, sem az Európai Unió értékrendjével, és megannyi nemzetközi egyezménnyel.

Mindezek mellett nem csupán a Külügyminisztériumot lehet elővenni, bár kétségtelenül egy minisztériumnak van nagyobb mozgástere, mint egy pártnak. Azonban nem lehet arról sem elfelejtkezni, hogy van egy mindenkori ellenzék, akik részben csak, de pótolhatják azt, amit esetleg a kormányzat elmulaszt.

Eltérő fejlődés lehetősége és hátránya

Az államok külpolitikái ugyanis – némi közgazdasági szóhasználatot kölcsönözve – a lehető legtöbb haszon elérésére törekednek. Ha mindenki egyenlően vesz részt az alkufolyamatokban, akkor a különbségek növekedése csökken. Ez egyébként az 1992-es maastrichti kritériumok (az eurozónához való csatlakozás feltételei) alapja is, ameddig azonban vannak alá- és fölérendelt országok egy államközi térben, addig a fejlődés eltérő lesz.

Az eltérő fejlődés hátránya akkor jelentkezik, ha az adott nemzetközi helyzet alapja valamilyen közösség. Konkrét példa: tipikusan ilyen az Európai Unió, mely alapvetően gazdasági téren mozog (akkor is, ha elméletileg hangsúlyos pl. az emberi jogok védelme, vagy a diszkrimináció elleni küzdelem), s ha nagy eltérések vannak az államok között, az lassítja a fejlődést is. Így lassul felzárkózás a két technológiai nagyhatalomhoz, az Egyesült Államokhoz és Japánhoz, mely célt (ti. a felzárkózást) 2000-es lisszaboni csúcson tűzte maga elé az Unió.

Agresszió

A mai magyar külpolitika, egyik nagy hiányossága jelenleg, a nemzeti érdekérvényesítés félreértelmezése. Földrajzi helyzetünket tudomásul kell venni, s ahhoz megfelelő módon kell tudni alkalmazkodni. A környező államokban élő magyar közösségek jelenleg nem élik a legjobb időszakukat. A szlovák kormány falazott Malina Hedvig megverőjének, míg Romániában a helyhatósági választásokon induló román politikai csoportosulások nyílt célja a magyarság döntéshozatalból való eltávolítása volt (ún. „etnikai szavazás”, amely lényege, hogy nem ideológia mentén, hanem nemzetiség szerint alakítottak koalíciókat: így a román jobb- és baloldal, valamint liberálisok több helyen egy szövetségben indultak).

Az önalávető politika a nemzetközi téren az adott ország tekintélyének rombolásához vezet, az országon belüli közösségben pedig bizonytalanságot szül. Az ilyen viselkedés üzenete ugyanis nem a higgadtság, az európai értékrend és a magabiztosság, hanem a bizonytalanság, a félelem és a gyengeség.