Miért ásítunk?

Ha valaki elálmosodott, annak érthető és jól látható jele, hogy az illető ásítozik. Ezt tesszük akkor is, ha unatkozunk, sőt, megesik velünk akkor is, ha ugyan frissnek érezzük magunkat, de a környezetünkben valaki ásítani kezd. Az is gyakori, hogy telefonbeszélgetés közben az egyik fél elásítja magát, mire a vonal távoli másik végén hallgatón is erőt vesz az ásítási kényszer. Azaz: az ásítás ragadós. De mi a jelentősége?

A tartós ébrenlét okozta elálmosodást az ásítás nemcsak jelzi, hanem egyúttal automatikusan megpróbálja az elalvást is késleltetni, akadályozni. Az Albanyban működő Emory New-York állami egyetem pszichológusa, Gordon Gallup előadást szentelt e témának, amelyben kifejtette: az ásítás egyrészt azt jelzi, hogy a fáradtságtól lecsökkent az agyunk érzőidegeinek, neuronjainak az oxigénellátása és megszaporodott a széndioxid mennyisége. Az egyensúly helyreállítására az ásítással együtt járó művelet (a száj kitátása) megmozgatja a fej érrendszerét, egyben kissé csökkenti a hőmérsékletét, s a kis lehűlés meg a légcsere rendbehozza az oxigén-széndioxid arányt. Valahogy olyan módon, mint amikor egy sokáig használt nagy számítógép káros melegedésének hatására automatikusan bekapcsol annak lehűtő ventillátora.

A kialvatlanság, a teljes kifáradás okozta ásítás hatása azonban nem képes visszaállítani az éber állapotot, legfeljebb figyelmeztető, és pillanatokra késlelteti az elalvást. Utána óhatatlanul bekövetkezik a mély, szinte eszméletlen állapothoz hasonló álomba zuhanás.

Az ásítás figyelmezteti például az éjjeli őröket és a kamionsofőröket, hogy vészesen közel kerültek a veszélyes elalváshoz, jó lesz változtatni a monoton állapotukon. Az igazi veszély akkor áll elő, ha megszűnik az ásítozás és helyette bekövetkezik a szemek "pihentető" célú, pillanatnyi lecsukása, ami aztán megállíthatatlanul átvált a teljes szemlehúnyásba, elalvásba.

A monotónia nemcsak a kifáradt szervezetet terheli. Akkor is álmosító a hatása, ha valaki számára érdektelen előadást hallgat, színdarabot néz, könyvet olvas, vagy unalmas társalgásban vesz részt. Ilyenkor igen kellemetlen helyzetet okoz a "figyelő hallgató" elbóbiskolása, s ennek eltitkolására az ásítás kényszerű visszafojtása. A monotónia okozta álmosodás viszont egy érdekveszítő, löketszerű változás hatására azonnal megszűnik. A tévé előtt ülő, az unalmas meccsen már-már elbóbiskoló néző a riporter "góóóól" kiáltására azonnal éberré válik, s a maga módján reagál a mérkőzés változására.

Empatikus ásítást idéz elő viszont, ha másokat látunk ásítani, sőt, gyakran elég, ha csak szóba kerül az ásítás. Az agyunk ugyanis automatikusan ráhangolódik a valamelyik említett okból ásítóra. Követendő utasításnak, vagy segítség-kérésnek érzékeli a telefonban hallott, vagy a képernyőn látott ásítást is, s így késztet bennünket is utánzásra.