Bár nem volt zsúfolt telt ház az Arénában - a jegyárak, különösen e műfajhoz képest, meglehetősen borsosak voltak - a többnyire érettebb korosztályt képviselő közönség megkapta azt, amit várt negyedszázada. Igaz, hogy Corea, Al Di Meola és Stanley Clarke korábban külön-külön, vagy más formációkban, már járt Magyarországon - egyedül Lenny White dobos volt "újonc" - így együtt azonban még sohasem.
Zenéjüket azért jól ismerte a publikum, mert ahogyan általában csak rock-koncerteknél szokás, már az első hangoknál kitört a taps, hiszen a Hymn To Seventh Galaxy, a Vulcan Words, a Romantic Warrior és különösen a több tételes, a mélységes meditációs zenéből pergő latinos hangulatba átmenő Song To The Pharoah Kings, amelyet több mint 20 perces változatban adtak elő, ma már olyan klasszikusai a 20. századi zenének, mint Bartók művei. A hasonlat nem méltatlan és nem is véletlen, hiszen köztudott, hogy Corea nagy tisztelője Bartóknak, annak idején Herbie Hancock-kal több művét is előadta két zongorára, és ezen az estén is elhelyezett idézeteket, ahogy Illyés Gyula nevezte, a "szikár, szigorú, hű magyar" zenésztől.
A zenekar vezetője csak termete miatt tűnt el számtalan billentyűje mögött, egyforma könnyedséggel futkároztak ujjai az akusztikus és elektromos zongorán, valamint a szintetizátorokon is: ez utóbbiakat a hozzá hasonló zseniknek találták ki, akik nem csupán "effektusokra" használják az elektronikát. A köztudottan erős egóval rendelkező Al Di Meola, ha magához ragadta gitárjával a kezdeményezést, most is alaposan rá tudott tekeredni húrjaira, de remekül felelgettek egymásnak Coreával, és külön ovációt váltott ki, amikor akusztikus szólójában egyszer csak rázendített a "három gitáros" (Di Meola, John McLaughlin, Paco de Lucia) egyik híres, spanyolos bravúrdarabjára, a Mediterran Sundance-re. Stanley Clarke először basszusgitáron nyűgözte le a hallgatóságot, aztán a második részben bebizonyította, hogy a bőgőnek még nagyobb mestere. Lenny White parádézhatott önállóan a legkevesebbet, de amit előadott a "háttérben", azt nem sokan csinálnák utána.
A Return To Forever "reunion-turnéja" előtt a négy muzsikus arról beszélt, hogy most kiderül, mennyire időtálló az általuk teremtett zene. Az Arénában megadták a választ: nemcsak a régi hangok szólaltak meg ugyanolyan erővel, mint egykor, hanem hozzátették azóta csak gyarapodott tudásukat, bölcsességüket.
