A kutatók azt már korábban kimutatták, hogy a Hold északi és déli sarkvidékein lévő kráterek mélyén, ahova a Nap sugarai nem jutnak el, nagy mennyiségű vízjég van, de eddig a tekintélyes vízkészlet felhalmozódását üstökösök becsapódásának tudták be.

A washingtoni Carnegie Intézet tudósai újabb színképi elemzéseket végeztek el azokon a holdköveken, amelyeket még a hatvanas évek végén, illetve a hetvenes évek végén az Apollo-programban részt vevő amerikai űrhajósok hoztak a Földre és azt a következtetést vonták le, hogy azok nem tartalmaznak semmi olyan geokémiai elemet, amelyet üstökös, meteorit vagy bármilyen más, illékony anyagot tartalmazó égitest juttathatott el a Holdra, vagy is a Holdnak valaha nagy kiterjedésű saját vízkészlete volt, hasonlóan a Földhöz.

Most már csak az a kérdés, hogy hova lett a Hold vize? Jelenleg úgy gondolják a kutatók, hogy a Hold egy viszonylag nagy égitesttel ütközhetett, és a becsapódás nyomán keletkezett hatalmas hőhullám elpárologtatta a víz mintegy 95 százalékát. A párává vált víz öt százaléka azonban a sarki vidékeken megdermedve lecsapódott, és ma is ott van a sarki kráterek mélyén.

Ezekről a jelenleg még rejtélyesnek tűnő folyamatokról bizonyosan jóval többet fogunk tudni azt követően, hogy az amerikai űrhivatal, a NASA által az év végén útjára indítandó Lunar Reconnaissance Orbiter szonda feltérképezi a Hold sarkvidékeit.

Az űreszközről érkező adatokat már csak azért is várják a kutatók, mert - mint arra egyre több jelzés utal - 2020 tájékán emberek térnek vissza a Holdra, de immár azzal a szándékkal, hogy tartósan megvessék a lábukat a Föld kozmikus társán. Ebben az esetben érdemes lenne a Holdra utazók bázisait olyan vidékeken létesíteni, ahol még ha fagyott formában is, de bőséges vízkészlet áll majd a rendelkezésükre.