120 éves lenne

1904-ben tüdőbaja miatt Abbáziába került, itt kezdte írni 1944-ig vezetett naplóját. (Az anyag nagy része a II. világháborúban megsemmisült, a megmaradt részek megjelentek.)

Húszévesen lett a Nyugat munkatársa, közgazdasági és jogi tanulmányait négy évvel később fejezte be. 1919-ben megszervezte a szellemi munkások első szervezetét, emiatt 1920-ban felfüggesztették állásából, fegyelmit kapott, majd bujkálni kényszerült. 1921-ben nyugdíjaztatta magát, kitanulta a szűcsmesterséget, életét pedig az írásnak szentelte.

Ő a magyar szabadvers egyik megteremtője: 1913-ban megjelent Változtatnod nem lehet című verseskötetében szakított a rímmel és a hagyományos versritmusokkal, soraiban a görög tragédiák kórusainak és az ótestamentum félig prózai zsoltárainak ütemei rejtőznek.

 1914-ben készült el a Boldogtalanok című színműve, melyet kora legjobb magyar darabjának tartott. Szellemi önarcképét rajzolta meg a Catullus című drámában, majd leghíresebb színművében, a IV. Henrik királyban (1931) is, amely shakespeare-i léptékű történelmi tablóban festi le a Canossa-járó, naiv és szertelen, vad és ájtatos Henrik vergődését és bukását.

Első kisregényei a XIX. századi lélektani próza eszközeit alkalmazzák, s már felsejlik bennük Füst alapvető létélménye, magányossága és hontalansága. Kiemelkedő szépprózai műve A feleségem története, amely 1942-es megjelenésekor nem keltett feltűnést, de az 1958-as francia kiadás után világsiker lett.

Füst szokványos féltékenységi történetből teremt fausti művet, az üdvösség keresése és a pokoljárás, a fenségest a nevetségessel összeelegyítő groteszk önirónia révén.

A háború után előadásaihoz helyreállította elveszett esztétikáját, amely Látomás és indulat a művészetben címmel 1948-ban jelent meg, s ekkor kapott Kossuth-díjat is. Íróként 1950-től el kellett hallgatnia, de a budapesti bölcsészkaron taníthatott, nagyszerű tanulmányt írt Shakespeare-ről és lefordította a Lear királyt.

Késői kisregényei Őszi vadászat címmel 1955-ben jelentek meg, majd napvilágot láttak emlékezéskötetei, amelyekben erkölcsfilozófiáját is kifejtette. Utolsó befejezett regénye, A Parnasszus felé (1961) a művészsors összefoglalását adja.

Utolsó művét, a Szexuál-lélektani elmélkedéseket csak 1986-ban, megírása után 20 évvel adták ki először. 1967. július 26-án halt meg Budapesten.

Füst Milán mélyen szkeptikus, emellett teljességre törő egyéniség volt, aki képzelete valóságát tekintette írói közegének. A hiábavalóság tudatában is az erkölcsi akarat pátoszát jelenítette meg alkotásaiban.

Verseivel talányos szimbólumok révén egy mitikus világot teremtett, lírája jelentősen hatott a következő költőnemzedékre. Drámahősei lelkük fantomjaival küzdenek, érzelmi és erkölcsi igényeik összeegyeztethetetlensége semmisíti meg őket.