Értelmetlen. Legalábbis első látásra. Mert vajon mire lenne jó egy mediterrán unió? Sőt: Mediterrán Unió. Dobálódzunk kicsit: lehet közös tengeri közlekedés-fejlesztés, lehet a gazdasági együttműködést szorosabbra fűzése, akár egyes vámok megszüntetése, amolyan Európai Uniós peremövezet kialakítása, vagy lehet a bevándorlási politika közös koordinálása.

A Földközi-tenger térségét legutoljára a Római birodalomnak sikerült közös kalap alá vennie. Az azóta létrejött országok gazdasági, politikai, és társadalmi fejlődése nagymértékben eltérő volt. A Földközi-tenger partvidékén létrejött országhalmaz leginkább egy olyan konyhára emlékeztet, ahol a legmodernebb mikrosütő mellett a legelmaradottabb gázrezsó is helyet kap. A fejlettségek, a célok, a mindennapok annyira különböznek, hogy közös tenger ide-vagy oda, csak amolyan hasonlóság-morzsákat fedezhetünk fel. Mi tarthatja egyben akkor ezt az új szervezetet?

Észak-Afrika

Az észak-afrikai országokkal való szorosabb együttműködés célja a terrorizmus csökkentése és a bevándorlási politikai kidolgozása lehet. Tény: a bevándorlók nagy többsége nem Észak-Afrikából, hanem azon keresztül a közép-, és dél-afrikai régióból jönnek, így ezek az országok is érdekeltek lehetnek a megoldás közös kidolgozásában. Az unió pedig segítségükkel kijjebb tolhatná a határokat a menekültek felfogására.



Az arab országok általános bizalmatlansága Izraellel szemben nem új keletű. Ám a leendő szervezet hatékonyságára is rányomhatja bélyegét. A terrorizmus elleni harcban látszólag mindegyik ország érdekelt, – nyíltan nem támogat terrorszervezeteket – ám az al-kaida egyértelműen jelen van az észak-afrikai térségben. Ez természetesen nem csak eltávolíthat, de össze is hozhat. A terror elleni küzdelem közös cél lehet.

Érdekes hozzáállást tanúsított a párizsi csúcsot visszautasító „fenegyerek”, Moammer el-Kadhafi, Líbia vezetője. Indoklása szerint az egyesülés nem egyéb, mint a (európai) gyarmatosítás egy új formája.

Törökország és a közel-kelet

Az észak-afrikai arab államokhoz való közeledésen kívül két másik – hatásában jóval komolyabb – gócpontja van a Mediterráneumnak. A török illetve az izraeli-palesztin kérdés. Törökország uniós tagságát Sarkozy mindezidáig ellenezte. A mediterrán unióval azonban akár ki is válthatja a török tagságot. Célja legalábbis egyértelműen ez. Ankara viszont úgy tűnik csak félig ment bele a játékba: elfogadta a meghívást, de nem tett le a teljes jogú EU-tagság elnyeréséről sem.

A közel-keleti békefolyamatban lehet az igazi eredménye a találkozónak. Mind Ehud Olmert izraeli kormányfő, mind Mahmud Abbasz palesztin elnök rendkívül bizakodóan nyilatkozott. Mindketten úgy értékelték, országaik sosem voltak ilyen közel még a megállapodáshoz, mint most.

A párizsi találkozón szóba került a Libanon és Szíria közti diplomáciai kapcsolat is – melyet függetlenségük óta először vettek fel egymással. A két ország viszonyának rendezése hosszú ideje húzódott, így ez valódi előrelépés. Sarkozy felkérte Basar Asszad szír elnököt, vesse latba befolyását az iráni atomvita megoldásában.

Gordiuszi csomó

Úgy tűnik tehát, hogy Sarkozy elnök hatalmas fába vágta a fejszéjét. Sőt, egy olyan fába, melyek még a kerületét sem igazán lehet felmérni. Hogy egy ilyen típusú államszövetség, társulás, unió vagy bárhogy is hívjuk egycsapásra oldjon meg olyan konfliktusokat, mint a török EU-csatlakozás, az izraeli-palesztin viszony, vagy az iráni atomkérdés, lehetetlennek tűnik. Ezeket eddig évek, sőt évtizedek óta sem sikerült a problémára külön fókuszáló diplomatáknak, gazdasági szereplőknek vagy hadseregeknek elsimítaniuk.

Az említett államok és az EU egy újabb unióban való összefogását egyelőre nem sok indok támasztja alá. Minden államok feletti szerveződésnek közös cél kell a szeme előtt lebegjen. Gazdasági vagy katonai, esetleg politikai, de legjobb, ha mindez együttvéve. De még ilyenkor sem árt, ha az adott térség legalább kulturálisan hasonló gyökerekkel rendelkezik. A mediterrán uniónak egyik sincs meg. A közös célt Sarkozy nyitóbeszédében egy léggömb-súlyú kijelentéssel fogalmazta meg: „a térség országai háborúzás helyett inkább kedveljék egymást.” A beszédének hangsúlyosabb részeiben kitért arra, közös a környezetvédelmi, kutatás-fejlesztési, felsőoktatási és kisvállalat-támogatási programokat kell indítani.

Sarkozy személyes céljai

Egy ilyen mértékű összefogás természetesen ragyogóan fényes gondolat. Ám a politikában különösen igaz a mondás: nem mind arany, ami fénylik. Ez esetben még a laikusoknak sem kell igazán megkapargatni a felszínt, hogy kiderüljön, mi rejtőzik ennek a találkozónak a mélyén: Franciaország jócskán megtépázott nemzetkőzi szerepének a megerősítése. Ebben a megerősítésben eddig úgy látszik Sarkozy verhetetlen.

Hogy a mostani konferenciára szinte mindenki eljött, aki meghívást kapott, mindenképpen a francia elnök sikere. Ha az Unió a Mediterrán Térségért csak annyit érne el, hogy létrejönne egy hosszú távú egyesség Izrael és a palesztinok közt, (vagy, ahogy Sarkozy is fogalmazott néhány hete Tel-Avivban: megszületne egy önálló Palesztin állam), az már hatalmas lépés lenne. Ráadásul az ambiciózus és hiperaktív politikus beírná magát a történelemkönyvekbe.

Az Unió a Mediterrán Térségért valódi céljai tehát egyelőre homályosabbak, mint kísértethajók a ködben. A találkozóból egyelőre Nicolas Sarkozy profitálhatta a legtöbbet: egy asztalhoz ültette negyvenhárom ország vezetőjét, köztük számtalan arab politikust valamint az izraeli és palesztin elnököt. A csúcs annak ellenére jött létre, hogy Németország először megvétózta Spanyolország és Olaszország pedig halva minősített ötletnek nevezte. Végül a francia politikus egy huszárvágással bevonta az egész EU-t, így jöhetett létre a találkozó.