Az övék

A Magyar Televízió és a Magyar Rádió közös közleményben hívta fel a szerkesztőségek figyelmét az olimpiai játékokról szóló hírek kezelésére. Nagyon tömören és röviden összefoglalva: Ön, Kedves Olvasó, vagy a "királyi" rádióban hallgatja, vagy a "királyi" tévében nézi az olimpiai összecsapásokat. Vagy az MTI híreiből megtudja a végeredményt. Más alternatíva nem kínálkozik: a közvetítés joga a közszolgálati csatornáké.

Egész pontosan Európában az EBU (European Broadcasting Union) kezében vannak a közvetítői jogok, azaz kizárólag a magyar EBU-tagok, az MTV és az MR a közvetítésre jogosultak. A kizárólag szót tessék nyugodtan „kizárólag”nak érteni, mások - a közszolgálati médiumok engedélye nélkül - nem közvetíthetnek az olimpiáról, a sportolókkal nem beszélhetnek, gyakorlatilag semmilyen elektronikus módon nem tájékoztathatnak az eseményekről. Igen, 2008-ban Önök jó esetben élménybeszámolókat olvashatnak a nyomtatott médiában. Amely beszámolók nem szólhatnak semmiről.

Ezt nem szabad

Helyesebben alig valamiről: idézzük a jogokat részletesen ismertető körlevél izgalmasabb részeit.

Ön, kedves Olvasó, természetesen értesülhet az olimpia eseményeiről a rádióból és a tévéből is: élő közvetítések hajnali háromtól délután öt óráig (az egyetlen értékelhető érv a budapesti olimpia mellett: nem teljesen abszurd időpontban menne), délután öt után az m2-n futnának még a kisebb figyelemre számot tartó események. Ezt követően este nyolc és tíz közt élő összefoglalót adnak az m1-en. A rádióban szintén dömping háromtól ötig, részletes összefoglalók napjában háromszor. Ha Önök többé-kevésbé valós időben kíváncsiak az eseményekre, máshonnan nem értesülhetnek róluk.

Másnak ugyanis nincs joga arra, hogy közvetítés jelleggel informálja közönségét: nagyjából a távirati iroda híreinek beolvasása (vagy súlyos liszenszdíjakért az m1 képanyagának használata, a rádió hanganyaga) marad, mint lehetőség. Az értékesítési feltételek között ugyanis világosan szerepel, hogy az olimpiáról tájékoztatni úgy nem lehet, hogy azok a követhetőséget lehetővé tegyék (tehát a sportújságírásban használatos összefoglalók: első félidő, tizedik perc: majdnem belerúg a labdába, aztán mégsem – nos, ilyesmire sem nagyon kell számítani). Ha valaki nem a tévé vagy rádió megközelítésére kíváncsi (még úgy is, hogy a friss Karinthy-gyűrűs Kovács András Péter legalább szórakoztató lesz: alapjáraton is az, ráadásul most ez is lesz a dolga), az nagy bajban van. Vagy két napos lemaradásban. Ennyi ideig ugyanis nem nagyon lehet információhoz jutni.

Helyesebben: a megfelelő jogokkal nem rendelkező újságírók csak a médiaközpontból adhatnak híreket, fél órával a sajtótájékoztatók után. Ami a mai, hírversenyre kihegyezett médiavilágban leküzdhetetlen előnyt biztosít a "királyi" médiumoknak. Ami persze valahol érthető:kapitalizmus van, az olimpiát sokan nézik, elvileg komoly reklámbevételeket biztosíthat a konstrukció. (Bár az Eb kapcsán már feszegették, hogy tulajdonképp ráfizetett a köztévé a közvetítésekre, és saját műsorait sem promotálta eléggé ahhoz, hogy hosszabb távon megtérüljön az erre szánt közpénz). Az már kellemetlenebb, hogy egyúttal minden más orgánumot elszigetelnek attól a lehetőségtől, hogy ne csak konzerveket használjon.

Természetesen csak a szerződött partnerek közvetíthetik a megnyitó- és a záróünnepséget és a versenyeket, de ennél érdekesebb kikötések is akadnak. Az olimpiai helyszíneken sem lehet például interjúkat csinálni – azt a Nyájas Olvasó felejtse el, hogy néhány örömteli szóban reagál kedvenc sajtóorgánumának az aktuális győztes. Sőt: 48 órán belül senki másnak nem nyilatkozhat az illetékes (legrosszabb esetben sportolószülők szerepelnek majd rengeteget a sajtóban: X úr gyermeke határtalanul örül az aranyéremnek, Y néni büszke csemetéjére, aki persze remélte, hogy jól szerepel, de ilyen erős mezőny mellett már azt is nagy eredménynek tartotta volna, hogy egyáltalán kijuthatott).

Ha Önök egy sportra szakosodott rádióadón követnék az eseményeket, szintén jobb, ha feladják a reményt: csak a rendes hírek között szerepelhetnek olimpiai eredmények, ezeket a híreket nem lehet különleges olimpiai hírként feltüntetni, és természetesen itt sem szabad közvetítésszerű beszámolót adni.

És persze, leginkább: nem szabad úgy trükközni a reklámokkal, hogy kevésbé figyelmes nézők/hallgatók fejében holmi összefüggés támadjon sporthír és reklámozott termék között. Ez érthető: a reklámbevételekre elsősorban a közmédia tart igényt.

Igen, de...

Ezzel igazából a nézőknek nincs is nagy gondjuk: megkapják, amit akarnak. Problémái csak a sajtóorgánumoknak adódhatnak, amennyiben ők is szeretnének tudósítani az eseményekről.

A konstrukcióba jogilag nem nagyon elehet belekötni, etikailag már adódhatnak vele problémák. Erről kérdeztük Eötvös Pált, a MUOSZ elnökét.

A helyzet szerinte sem nevezhető szerencsésnek, ugyanakkor a piacgazdaság logikájából fakadóan nehéz vele mit kezdeni. Az ehhez hasonló megoldások ugyanis egyre erősebb tendenciát jeleznek: egyrészt a műsorok és a reklámok, illetve a szponzoráció kérdéseit kellhet újragondolni, másrészt könnyen eljuthatunk oda, hogy legközelebb valamelyik kereskedelmi hálózat kerül olyan előnyös helyzetbe, hogy az szerzi meg a közvetítési jogokat. Ekkor viszont a közszolgálati csatornákról szorulhatnak ki a versenyek – ami szintén nemkívánatos eredmény lenne, hisz az olimpia mindenképp közérdeklődésre tarthat számot – korlátozni a hozzáférést semmiképp sem lenne szerencsés.

Más kérdés persze, hogy a piaci logika ezzel szembemegy: ha nem korlátlan jogokhoz lehetne hozzáférni, lényegesen olcsóbban kellene adni a jogokat – ez viszont a kisebb bevétel miatt nem érdeke a szervezőknek, a kisebb reklámbevétel miatt pedig a csatornáknak sem.

Úgyhogy a helyzet marad ilyen: Önök az olimpiáról csak a közszolgálati csatornákról, és az MTI egyenhíreiből értesülhetnek. Esetleg bővebben két nappal a mindenkori versenyek után (ha még emlékeznek majd az eredményekre).

Egy dolog vigasztalja Önöket: a jogokat közpénzből vették, úgyhogy Önök is fizettek érte. Internetes adással, HDTV-vel egyetemben.