Egy hét van hátra a XXIX. nyári olimpiai játékok kezdetéig, csütörtökön pedig már landolt is Pekingben a magyar csapat első komolyabb egysége az úszó-és tornászválogatott tagjaival a fedélzeten. Cseh László, az úszósport és a magyar olimpiai küldöttség egyik legnagyobb reménysége a földet érés után rögtön arról beszélt a köztelevíziónak: "Most az a következő nagy feladat, hogy kibírjuk ébren estig, és ha ez sikerül, akkor gyorsabban fog menni az akklimatizáció". Amellett, hogy ehhez lapunk sok sikert kíván neki és a teljes magyar csapatnak, eljátszott a gondolattal: mi lenne, ha egyszer egyáltalán nem kellene alkalmazkodnia sem sportolóinknak, sem a nekik helyszínem vagy a televízió előtt szurkoló honfitársainknak, mert az olimpiának Budapest adna otthont…
1896: az első esély
Sokan tán nem tudják, de hazánk már jóval azelőtt is áhítozott a játékok megrendezésére, hogy 1896-ban Athénban, a legendás Pierre de Coubertin báró áldozatos munkájának eredményeként útjára indult a modernkori olimpiák története. Nem egy korhű leírás szól arról, hogy bizonyos báró Nemes Kerekes Mihály 1836-ban levelet intézett gróf Széchenyi Istvánhoz, melyben az első újkori játékok megszervezéséhez kérte a legnagyobb magyar segedelmét. A dolog azonban annyiban maradt, nem utolsó sorban az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, valamint az azt követő Bach-rendszer „hozományainak” köszönhetően. Így Nemes Kerekes - időközben bekövetkezett halála miatt - már nem érhette meg, amikor először lángolt föl a remény. Történt ugyanis, hogy az 1896-os első olimpia rendezésével megbízott Görögország belpolitikai gondjai miatt igencsak nyögvenyelősen haladt az előkészületekkel. Az akkor már működő Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) pedig kevéssel a játékok előtt a Magyar Olimpiai Bizottsághoz (MOB) fordult, egy esetleges budapesti „beugrás” lehetőségét pendítve meg. Kemény Ferenc, a MOB megalakítója azonnal a magyar politikai elit elé tárta az ötletet, amely azonban elutasította azt. Tájékozatlanságból, vagy kincstári szűkmarkúságból, tulajdonképpen mindegy: a hellének végül összekapták magukat és örökre beírták magukat az egyetemes sporttörténelembe.
1920: már a zsebünkben volt…
Kedvezően indultak a tízes évek. 1911-ben fővárosunk adott otthont a NOB esedékes kongresszusának, amely igen jól sikerült, korábban pedig Ferenc József mondta: „remélem, Magyarországon is lesz olimpiai verseny”. 1912-ben Stockholm kitűnő olimpiát rendezett, s végre itthon is felerősödtek a rendezést támogató hangok. Ezt követően a MOB hivatalosan is benyújtotta pályázatát az 1920-as játékokra, 1914-ben, Párizsban pedig megszületett a döntés: a kongresszus 21:7 arányban Budapest mellett tette le a voksát a másik fő esélyes, Antwerpen ellenében! Kár, hogy nem tarthatott sokáig az örömünk. 1914 nyarán kitört az első világháború, s mire az békekonferenciákkal együtt ért, Magyarország olyan helyzetbe sodródott, hogy jó ideig még résztvevő országként sem számítottak rá a győztes hatalmak. Az okok ismertek, s a belgák örülhettek: a VII. nyári olimpiát – igaz, pocsékul – végül mégis Antwerpen rendezte meg.
1944: újabb hamvába holt remény
Az első világégést követően hazánk sportdiplomáciai szempontból is elszigetelődött Európától. Keserűen kellett tudomásul vennünk, hogy mint vesztes állam, és a borzalmak tényleges elindítói, semmi beleszólásunk nincs sorsunkba. Pierre de Coubertin báró azonban még emlékezhetett rá, milyen szerepet játszottunk a nemzetközi olimpiai mozgalom megteremtésében, mert közbenjárásával sikerült elérnie: az 1924-es Párizsi viadalon a magyar csapat már ismét jelen lehetett. Talán ez a momentum is szerepet játszott abban, hogy az évtized végére az ország lassan, de biztosan összeszedte magát. Az 1936-os berlini „propagandaolimpia” után pedig már oda jutott a magyar diplomácia megbecsültsége, hogy jó eséllyel pályázott az 1944-ben esedékes játékok megrendezésére. Általános vélekedés szerint meg is kaptuk volna, ha nem jön közbe újabb „váratlan” esemény, ezúttal a második világháború… A XIII. játékokat így sem mi, sem más nem bonyolította le, a háború után pedig ismét nem kívánatos nemzet lett a magyar, s örülhetett, hogy egyáltalán versenyzőivel részt vehetett az 1948-as, londoni seregszemlén.
Olimpiarendezéssel később, az államszocializmus évei alatt is próbálkoztunk, ám kevés sikerrel. Az 1960-as játékokra kandidáltunk, bár inkább ne tettük volna: mindössze a negyedik helyen végeztünk a hét fős mezőnyben. A rossz nyelvek szerint azért, mert a Moszkvai elvtársaknak nem tetszett az ötlet…
Rendszerváltás, módszerváltás…
Ki tudja, talán az idő teszi, de az ember valahogy úgy képzeli: az ötven, hetven, vagy épp kilencven évvel korábbi próbálkozások még összefogásra késztették a társadalmat. Így volt vagy sem, annyi bizonyos: a rendszerváltást követően még egy olyan nemes ügy, mint az olimpiarendezés sem kerülhette el, hogy ne váljon a politikai csatározások eszközévé.
1989 után először a millennium környékén kezdett körvonalazódni egy budapesti olimpia-rendezés ötlete. 2001 májusában a Nemzetközi Olimpiai Bizottság székhelyén Orbán Viktor miniszterelnök a bejelentette: Budapest meg kívánja pályázni a 2012-es évi nyári olimpia rendezésének jogát. A hír nem csak a nemzetközi, hanem a magyar közvéleményt is váratlanul érte. Az akkori kormánypártot ez azonban láthatóan nem zavarta, s 2002 elején aláírásgyűjtő akcióba kezdett az ötkarikás célokért, melyet több százezren írtak alá. A 2012-es játékok budapesti rendezésének merész ötletét (az országnak mindössze tíz éve lett volna felkészülni) elvben ugyan az ellenzék is támogatta, ám csak azzal a kitétellel, ha az ügyben népszavazásra kerül sor, és a nép úgy dönt, óhajtja az olimpiát. Miközben a Fidesz részéről folyamatosan az ország előtt álló nagy lehetőségről, afféle „gyorsítópályáról” lehetett hallani, MSZP-s politikusok rendszeresen hangoztatták: politikai ellenfeleik maradék realitásérzéke is oda lett, s szégyen, hogy a Fidesz kampánycélokra használ fel egy általános népszerűségnek örvendő ügyet… A 2002-es hatalomváltás után aztán amilyen hirtelen előjött, olyan gyorsan le is került a napirendről a fővárosi „olimpiaprojekt”. Persze ez sem sikerült elegánsra. Deutsch Tamás, az Orbán-kormány egykori sportminisztere irigységgel, „politikai hiúsággal” vádolta meg az MSZP-SZDSZ koalíciót, mondván: kizárólag azért fojtják meg a tervet, mert az nem tőlük származik. Utóda, Jánosi György viszont leszögezte: nem reális az ötlet, hogy Magyarország 2012-ben olimpiát rendezzen, bármilyen jól hangzik is. Az epizódhoz tartozik még, hogy 2002-ben egy PricewaterhouseCoopers nevű cég készített egy megvalósíthatósági tanulmányt a Fidesz-kormány megbízásából, mely arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy „bizonyos kritikus súlyponti feltételek teljesülése esetén egy 2012-ben Budapesten megrendezésre kerülő olimpia mind műszaki, mind gazdasági szempontból megvalósítható.”
Megy a BOM-lasztás
Ezt követően néhány éves csend következett, mígnem 2005-ben megalakult egy kezdeményezés Budapesti Olimpiai Mozgalom (BOM) néven. Az egyesület vezetője az a Szalay-Berzeviczy Attila lett, aki egészen a közelmúltig a Budapesti Értéktőzsde elnöke volt, és akinek már a felmenői közt is találunk elhivatott „olimpistát”, Berzeviczy Albert, egykori kultuszminiszter illetve MOB-elnök személyében. Maga az ötlet szimpatikus (nem pártpolitikai, hanem civil vállalkozásról van szó), a célok pedig reálisak (lehetséges időpontként már 2005-ben is inkább 2020, mintsem 2016 került szóba), így joggal feltételezhettük: ezúttal végre összejöhet a várva várt széles társadalmi összefogás. Hiába vártuk… A MOB ugyan azonnal felvette a kapcsolatot a mozgalommal, de csak azért, hogy közölje: jogtalanul használja nevében az olimpia szót, legyen szíves tehát egyéb titulus után nézni. Erről ennyit.
A BOM mindazonáltal komolyan gondolja hivatását, s aktívan látja el feladatát: a budapesti olimpia marketingeszközökkel való népszerűsítését, az előnyök és hátrányok kommunikációját, valamint a pályázathoz szükséges szakmai és politikai döntéshozás előkészítését. Ennek érdekében aktualizáltatta a PricewaterhouseCoopers által 2002-ben készített Budapesti Olimpia megvalósíthatósági tanulmányt 2016-ra és 2020-ra, folyamatosan hirdet a különböző médiafelületeken, rendszeresen méreti a budapesti olimpia támogatottságát, valamint dolgozik az Olimpiai Törvényen, amelyhez már mind azt öt párt elvi támogatását megnyerte.
De mi kell hozzá?
A BOM a már említett és nemrégiben felújított megvalósíthatósági tanulmányra hivatkozva a következőket tartja fontosnak. A konvergencia program folytatása, az euró mielőbbi bevezetése. Évi 3-4 százalékos stabil növekedési pálya biztosítása. A következő években rendelkezésre álló uniós források sikeres lehívása, valamint a 2013 utáni folytatás. És még egy apróság: nemzeti, politikai egyetértés…
Ilyen súlyponti feltételek mellett a BOM lehetőséget lát a 2020-as olimpia Budapesten való megrendezésére (a 2016-os házigazdaságot nem tartják reális alternatívának), a megvalósításhoz pedig óriási összegre, cirka 5164 milliárd forintra lenne szükség. A mozgalom viszont azt mondja: ebből a pénzből 4646 milliárdot amúgy is kellene költeni általános infrastrukturális fejlesztésekre, tehát mindössze 518 milliárd forint tényleges ráfordítást igényelne az olimpia. Ráadásul a források egy részét az unió vállalná.
Lesz-e, lehet-e az újabb impozáns tervekből valóság? Szabad-e reménykednünk abban, hogy számtalan balul sikerült próbálkozás után ez a mostani végre meghozza a sikert? Széles nemzeti összefogás nélkül aligha. Márpedig ennek nem sok jelét látni az elmúlt esztendőkben. Konkrétabban: a jobboldal legnagyobb szereplője jelenlegi helyzeténél és általános mozgósító erejénél fogva most (is) sokat segíthetne a mozgalomnak, ha akarna. Ám ellenzékben láthatóan nem töri össze magát. A vezető bal oldali párt pedig sosem volt hangos, amikor budapesti olimpiáról volt szó. Ekképp jobb, ha barátkozunk a gondolattal: kontinenstől függően egy ideig még sportolóink sikeres akklimatizációjáért is lesz alkalmunk szorítani…
