A többek között a Manhattanből is ismert Nyemcsok János (Csoki) 1975 óta elszánt és tántoríthatatlan Piramis-rajongó – ezt azok is tudhatják, akik emlékeznek az akkor már három tagú formáció Piramis-feldolgozásokat tartalmazó lemezére. Mostanában szintén Piramis-nótákkal foglalkozik: ő a három éve tribute bandaként indult csapat énekes-frontembere.

A csapat tribute-nak sem lenne rossz: Csoki mellett játszik benne Vörös Gábor basszusgitáros, Galántai Zsolt dobos is – egyiküket sem kell bemutatni a zenekedvelő nagyérdeműnek. A zenekar tagja billentyűs poszton pedig nem más található, mint Csoki kisebbik fia, Bence, aki tizenhat éves korára már visszavonhatatlanul Piramis-rajoongóvá vált, kedvence a például Favágóként és bikinis férfiként is ismert Gallai Péter. Aki nem mellesleg szintén a zenekar tagja, természetesen szintén billentyűsként. Ja, gitáron bizonyos Závodi János nyomul – a tehetséges fiatalember korábban a KEX, a Non-Stop, a Mini, és a HBB soraiban is megfordult. Meg Gallaival (plusz egy Som Lajos és egy Révész Sándor nevű illetővel) a Piramisban. Igen, abban a bizonyos Piramisban. Igen, két legenda játszik együtt bősz rajongóival – és egyikük gyermekével, aki még bőszebb rajongó. Ennyit a generációs szakadékról.

A háromból két generáció jeles képviselője: Csoki és Gallai volt Hartmann Zoltán vendége a Pont FM Rocközön című műsorában. Természetesen megkerülhetetlen volt a kérdés: milyen érzés Csokinak gyerekkori idoljaival egy színpadon játszani? A válasz várhatóan keveseket lep meg: csodálatos érzésről van szó, az énekes gyakorta meghatódik a gondolattól. Olykor még mintha könnyek is csillognának a szemében a színpadon. De külső szemlélők is arról számolnak be, hogy teljesen másképp viselkedik: szinte lebeg, láthatóan boldog ebben a közegben.

Gallai Pétert kevésbé hatja meg ez a helyzet: mint mondta, igazán még sosem gondolkodott el ezen. Ők csak játszanak, a lehető legjobban. Őt inkább az a felelősség izgatja, ami az ő vállukat nyomja: minden körülmények közt a legjobbat kell nyújtaniuk. Egy dolgot viszont nem szabad elfelejteni: – mondta – jelesül azt, hogy mindez mégis csak játék. Ennek megfelelően nem szabad komoly élet-halál harcként tekinteni a dologra: pusztán a legfontosabb játékként. Ami minden körülmények között kötelező: nagyon figyelnek egymásra a zenészek – árulta el. Annyira, hogy lassan a próbákat is visszafogják: a dalok már bennük vannak, a további erőlködés csak görcsösséget szülhet – azt viszont ők sem akarják, és a közönséggel szemben sem lenne szép.

A játék-vonalat erősítendő megszólalt az Égni kell című dal, amit Gallai sosem szeretett – viszont Csoki hangja megdöbbentően révészes. Annyira, hogy a billentyűs szelíden korholta is egy sort: pont úgy énekel, mint a Sanyi, ahelyett, hogy magát adná. Nos, ennél súlyosabb sértés senkit ne találjon meg az olvasók közül.

Ráadásul úgy tűnik, a közönség is elégedett a csapat teljesítményével: különösen a határon túl, haol korábban nem volt Piramis-koncert. Így például Füleken vagy Marosvásárhelyen. Utóbbi koncerten egy csütörtöki estén több ezer néző gyűlt össze, hogy élőben hallja a legendás dalokat. Az estét pedig olyan hatalmas szeretettel hálálták meg a zenekar tagjainak, hogy az ezt mesélő Gallai hangja is furcsán elszorult. Érthető: harminchárom évet vártak a zenekarra, aminek a felét így is megkapták. A másik fele pedig van olyan jó, mint az eredeti – a kölcsönös meghatottság legalábbis érthető.

Különösen, amikor a koncertek végén felcsendül a Szállj fel magasra (erről nem tudjuk, Gallai szereti-e; mi igen...)...

Nyolcadikán a Margitszigeten Önök is meggyőződhetnek róla.